Brúnó

– Ha ezt megírom, senki sem fogja elhinni…Háááát, itt felejtettek ma téged is? – ölelem át egy jókedvű vizsla okos fejét. – Ki lehet a gazdád? – veszem sorba az előző pár percben vásárló betegeket gondolatban. – Ilonka néni nem lehet, mert őt inkább neked kellene hazavinned, örül, ha áll a lábán. A Glügger úr sem hiszem, hogy behoz a bankba pénzt számolni, ugye… A rózsaszín hajú, tetkós lány a gazdád? Vagy a melegítős, kopasz csávóka? – vakargatom a füle tövét, hátha rábólint az egyik feltevésemre.
Boldog pofával liheg a patika közepén, mint aki biztos a dolgában, jó helyen van, és hagyja, hogy a nyakörvénél fogva megnyugtatólag simogassam. Láthatóan csak én izgulok. Ő nem tudja, hogy elveszett.
– Ooookos kutya! – nyit be a Művész úr lendületesen az ajtón. – Még a kalapomat vettem otthon, mikor említettem Brúnónak, hogy a patikába megyünk. Szednem kellett a lábamat, hogy utolérjem – liheg kissé nevetve, és Brúnó okos tekintete könnyeket csal a szemébe.
Imádják egymást.
– Remélem, még sokáig együtt leszünk…- és megremeg a keze, ahogy átnyújtja a kemoterápiás kezelés kiegészítő gyógyszereiről szóló receptjeit.