Patikaszürreál

– Drága Hölgyek! Egy óriási szívességet kérek Maguktól!
– Ebben az idősávban…?!? – sóhajtok elcsukló hangon a többször mosható, vasalható, szorosan illeszkedő szájmaszkom alól, hogy a mélyről feltörő kétségbeesés párája beopálosítja a szemüvegemet.
Még nem ütött delet a Bazilika automatára állított harangja.
Fekete gumikesztyűs ujjaimat észrevétlen tördelem.
A patika előtt rendőrautó áll.
– Csak látszólag vagyok fiatal! A lelkem vén, bölcsöreg, bőven túlmutat téren és időn…, ne foglalkozzon a sarkon megbúvó zsernyákokkal.
– De…
– Semmi de! Engem követnek! Engem keresnek! Én terjesztettem el a világban a Covidot. Nézzen rám! Ilyen egy tömeggyilkos.
Nem lehet több harmincnál – scannelem a személyleíráshoz szükséges adatokat, ha már felhívta a figyelmemet, még szükség lehet rá.
– Itt állok Maguk előtt, mint egy élő hidrogénbomba, mint egy lépfeneköteg, szájmaszk, kesztyű nélkül, csupaszon. Tizennégy napra van kalibrálva a halálos leheletem…
Körbeborotvált, fejtetőn furcsán meghagyott hajsziget, belőle lenyúló pár centis rasztacsonkokkal, mélybarna, értelmes tekintet…-sorolom fentről lefelé haladva.
– Ne tessék bejönni most néni, míg én itt vagyok, mert benzint öntök magamra, és meggyújtom, ha elkapja tőlem a gyilkos kórt, aztán meghal itt nekem idő előtt.
Guns N’ Roses-os póló, világos farmer, Nike edzőcipő – memorizálok tovább.
– Fiatalember, ne szórakozzon velem, pár percem van még, hogy megvegyem a gyógyszereimet. A hosszú hétvégén ki sem tehetem a lábamat az idős otthonból.
A jobb karjával egy vastag könyvet szorongat a hóna alatt, puha borítósat, nem látom a címét – kutakodok használható adatok után.
– Egy életmentő felvilágosításért jöttem be a gyógyszerészekhez, várja meg kint az utcán, míg megkapom. Türelem!
A környezetet pásztázó riadt sietősség a lényében, kényszeres kézmozdulatok, határozott bariton – jegyzetelek tovább magamban.
– Az ellenszérumon dolgozom, nem eszem, nem iszom, és tárgyalásban állok a kínaiakkal. De Trump is engem keres, hogy hagyjuk ki Orbánt a világmegmentő storyból. Még nem tudom, kinek adom el a vérplazmámat. Az oroszokat utálom. Hajlok arra, hogy Müller Cecíliának ajánlom fel inkább, mert tisztára a nagyim, ahogy védeni próbál a bajtól. Legyen övé a dicsőség, nekem nem kell.
– Bejöhetek én is? – dugja be a fejét az utcáról egy fiatal anyuka a nyitott kiadóablakon élénk érdeklődéssel, ha már kiszolgáljuk a korosztályát.
– Majd tizenkettő után, kedves Hölgyem – esik neki hátulról idegesen a néni, húzós bevásárlókocsiját ütemesen a járdához verve.
– Majd a te idősávodban! Nem látod, hogy nincs még dél? – szól ki rendreutasítóan a mi kis nullanullahetesünk a visszariadt nőnek. – És ezekért az emberekért áldozom fel magam? Ezekért hagyott el a feleségem, mert nem maradt rá elég időm, és ment vissza a férjéhez? Jó, jó, tudom, a családi állapotomban van egy kis jogi anomália, de eméssze meg a hallottakat, mert én leszek az, akin először kipróbálják az ellenszert! Én adom oda magam a tudományért, és elmondhatja, látta az EMBERT. Találkozott vele. De ilyenkor elgondolkodom, érdemes-e feláldozni az életemet… Az önző tapintatlanokért. Az egokirályokért. Na, csak azt kérdezném maguktól így gyorsan, van-e itt a közelben műszaki bizományi?