Atom, anti, hős

– Mit akar tőlem? – néz gyanakodva, teli szájjal a százhatvan magas, cingár beteghordóra a tartalmas hazai fölül Loli néni.
– Viszem a műtőbe…
– Engem, ugyan nem – nyel egy nagyot Loli néni, és az utolsó falat után akkurátusan becsomagolja a szalámiját, paprikáját, és jól megtermett sonkáival kényelmesen betakarja az egész rendelkezésére álló kórházi ágyát.
Egy combja többet nyomhat, mint az egész Kisgyuszi.
– Na, jöjjön! Átemelem a gurulós ágyra.
– Most vacsorázott! Így nem műthetik meg – könyökölök fel a frissen operált hasammal, hogy akár a testemmel is megvédjem Loli nénit egy fatális tévedéstől, de őszintén, erre Loli néninek semmi szüksége. Tenyerébe fogja Kisgyuszi egész, borostás fejét, és lágyan megsimogatja, piros foltot hagyva a homlokán:
– Apukám, te nem viszel engem innen sehova.
Kisgyuszi érzi, segítséget kell valahonnan kerítenie, mert amíg Loli nénit nem kábítják el egy jól irányzott altatólövedékkel, ők nem fognak egymással harmonikusan együttműködni.
– Idehívom a főnővért, ő majd megmondja magának, mi a szitu…- jelzi Kisgyuszi Loli néninek, van az osztályon még nála is tekintélyesebb ülőbika.
Rémülten nézünk össze Julikával, aki a perforált vakbele miatt éppen haldoklik több átmosó csővel a hasában, de ez a képtelenség még a magas láz delíriumába is bekúszik.
– Most az egyszer igazuk volt – villantja meg apró termetét Kisgyuszi egy pillanatra az ajtóból, – a szomszéd szobából kell vinnem egy hölgyet varrótűvel a gyomrában.
Julikát némán rázza a nevetés, csak nyöszörögni van ereje a nyitott hasa rázkódásában, Loli néni teli szájjal, Domingót meghazudtoló hangerővel hahotázik, én a friss vágásomat két kézzel lefogva vinnyogok a visszafojtott röhögéstől:
– Ki fog szakadni a hasam…ki fog szakadni a hasam – ismételgetem fuldokolva. A könnyeim csatakossá áztatják a párnámat.
Pár nap múlva bebizonyosodott, hogy a feladatot így is, úgy is, valóban Kisgyuszi kapta meg a sorstól, mert ő tornázta át Loli néni tehetetlen, óriás testét műtét után az ágyára. Igaz, hogy embertelenül küzdve és több részletben, de megoldotta. A közben kiszakadt heresérvét szerintem, már a következő héten helyben meg is reparálták…
Ez a régi történet jutott eszembe Való úrról, amíg a feleségével való telefonbeszélgetését hallgatom:
– Igen. Igen, Drágám. Igen. Igen, viszek neked…Igen. Itt vagyok a patikában, igen. Most le kell tennem…Igen. Sietek. Igen.
Való úr hangja mesterségesen nyugodtra intonált. Szemével azonban a százhatvan éves gyógyszertár hat méter belmagasságában, körkörösen elhelyezett stukkókat tanulmányozza meg-megremegő arcizmokkal.
– A szokásosak…- ejti elém rezignáltan a percekig, feszült figyelemmel átválogatott recepteket, és intenzív egy helybe totyogásba kezd, mint egy hosszútávfutó, aki minden idegszálával nekiindulna már a távnak, de a startpisztoly csak nem akar megszólalni. – Könyörgöm, siessen – üzen a tekintetével esdeklőn.
– Nem azt szedi a feleségem – csettint bosszankodva az ujjával, mert nem emlékszem melyik generikumot is választotta a múlt héten a sok közül, és hadarva, kapkodva sorolja tovább apró, de életbevágóan fontos kívánságait.
Pontosabban, ezek nem az ő kívánságai, hanem a feleségéé, aki százhatvanöt kilójával, erőteljes akaratával, ágyból irányítja Való úr minden percét. Évek óta nem hagyta el saját lábán a lakásukat, mert a térdízületei felmondták az eredeti szerződésben vállalt súly többszörösére hízott test mozgatását , de a heti pelenka fogyásból fejben visszaszámolva, az ágyát sem.
– Már a mentősök sem hajlandóak egy vizsgálatra sem elszállítani. Leteszik a telefont, ha hívom őket – áll gyámoltalanul, és megigazítja lecsúszni vágyó nadrágját vékony kis derekán Való úr. – Nem bírják el.
– Hogy tud neki segíteni a mindennapokban? – helyezkedem bele mély empátiával az életébe, de beugrik Kisgyuszi heroikus küzdelme Loli néni több embernyi súlyával és kiterjedésével.
A látvány puszta megelevenedése is önkéntelen, széles vigyort varázsol az arcomra, nem hiába billentette vissza Julikát is az élni vágyók sorába…, de a külső megfigyelőnek az arcjátékom drámai koordinálatlansága csak színlelt együttérzésnek tűnhet.
Elveszítettem Való úr nyiladozó bizalmát:
– Valahogy – söpri le álszent kérdésemet. – Ő egy lelki beteg, az apja által elnyomott személyiség, akit rajtam kívül senki nem ért meg – védi hisztérikus, mérhetetlenül önző nejét törpe harci kakasként.
Teletömködi húzós bevásárlókocsiját extra méretű pelenkákkal, és küzdve a megszólaló telefonjával, a patika küszöbével, csak bosszúsan felém int.
– Igen. Most végeztem. Igen, drágám. Sietek. Igen, mondtam már, hogy igen. Nyugodj meg, mindjárt otthon vagyok. Addig is csókollak. Igen, csókollak…