– Együtt vannak? – kérdezem két egymás mögött álló férfitől kilépve az officinába.
– Együtt vagyunk. De nem úgy…! – röhögnek fel a poénon.
– Tegezhetlek? – kap a lehetőségen a kolléganőm előtt álló, demonstrálva hovatartozását.
– Tegezhetsz – kerekedik el Viola szeme a váratlan bizalmaskodáson, és látom rajta, zavarban várja, visszaél -e a férfi az engedékenységével, míg összecsomagolja a már kifizetett vitaminjait.
– Csinos vagy – élvezi a kollégája előtt is a bátorságát, aki hátulról nyerítve bökdösi.
Tökös gyerekek vagytok, gondoljuk egyszerre Violával csalódottan egymásra sandítva,de nem veszik észre a fintort az arcunkon. Mintha az otthoni tükör előtt mutogatnák egymásnak az izmaikat, és közben arról képzelegnek, mennyire bejön ez a nőknek.
– Van valakid? – feszíti a húrt dekoratív kolléganőmnél a nála legalább tizenöt évvel fiatalabb férfi.
– Szerencsés ember – vesz vissza egy leheletnyit a nyomulásból. – Add át neki, becsüljön meg! Mert különben…helyére teszem! – ugráltatja a mellizmait.
Violával összemosolygunk a férje erejét ismerve, akár többen is lehetnének…
A patika meg éppen most üres.
– Gyakran benézek majd hozzád, hogy állnak a dolgaid…- fordul oldalra, onnan is jól lássuk a kidolgozott formáit. – Csak rájössz, hogy rám van szükséged… – kiabálja még vissza az utcáról, míg a haverja kétrét görnyedve fetreng a nevetéstől.
Violával sepregetjük, igazgatjuk a köpenyünket, mintha piszok került volna rá, és még jó kedvünk sem kerekedik ettől az incidenstől.
– István sem fogja a térdét csapkodni, ha elmesélem neki. Csak nehogy ő tegye ezt a bunkót a helyére…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: