– Ritácska, ez életem legszebb napja – nevetgél magában Lea néni, és mint a tojótyúk, nagy fenekével ülést keres a székek között, hogy fájó lábainak enyhülést adjon.
Pihegés közben nájlondzsörzé otthonkáját libegteti óriás csupasz mellein, csatakos haját tűrögeti apró homlokáról. Évek óta szakad róla a klimax keltette forró veríték.
Fény felé fordított receptkötegét tüzetesen , többször is átnézi rövidlátó szemeivel, melyik az a két fajta gyógyszer, amiből már fogytán van otthon. A harmadikat ráér holnap is kiváltani, a többit meg talán a jövő hét második felében. Be kell osztani a pénzt. Csak annyit és csak akkor, amikor a szükség kéri… Reklámszatyraival bajlódik még egy pár percig, majd bosszúsan úgy dönt, inkább a székeken hagyja, bízva abban, hogy senki nem emeli ki az ajtón kopott, gyűrött kinézetük miatt.
– Ritácska, akkora öröm ért – készül megosztani velem forró izgalommal suttogva a benne felgyülemlett pozitív érzelmi töltetű hírfolyást. Azért kivár. A hatás kedvéért.
– Tegnap meghalt az anyósom – szuszogja leplezetlen megkönnyebbüléssel. – Naaaa, de nem ennek örülök annyira – módosít nagy hirtelen, ahogy észreveszi tágra nyílt merev tekintetemet. – Megnősül a hétvégén a fiam – büszkélkedik ugyanazzal a hangsúllyal.
A két esemény közötti végletes feszülés próbára teszi az évek alatt felépített tudatos kivülállóságomat minden velem megosztott titok és magánéleti élménnyel szemben. Gyorsan kell reagálnom:
– Gratulálok – mondom alig érzékelhető bizonytalansággal, mert az”őszinte részvétem”elmaradása nyitva hagyja a lehetőségét bennem is, mihez is adnám az együttérzésemet valójában.
Megérzi a bennem dúló lelki vihart, hiába is igyekszem leplezni. Hogy helyreállítsa a róla alkotott feltételezett véleményemet ,eláraszt az esküvő minden apró részletével. Baldahinos hatfogatú hintó, wellness hotelnek átalakított erdei kúria,hat nyoszolyólány, celeb fellépők, tűzijáték, fanfárok.
– Képzelje Ritácska, csak a melltartóm került harmincezerbe – érzékelteti a menyegző nagyszabásúságát. – Persze, majd visszaviszem kicseréltetni a boltba, hogy szorít – legyint a szokásos megoldáson.
– Adjon valami fájdalomcsillapítót is, hogy a térdeim bírják az álldogálást egész nap – grimaszol elgondolkodva. – Viszek valami váltócipőt is, ne álljak mezítláb, ha már nem bírom. Engem nem érdekelne – teszi hozzá őszintén, – de a férjem letörné a derekamat.
– 120 embert hívott meg a leendő menyem, a mi családunk pedig csak 5 fővel képviselteti magát. Vidéki csóringerek – engedi le a hangsúlyt lebiggyesztett szájjal. – Mi fizetünk mindent. Jobban mondva a férjem – említi szemrehányással kevert büszkélkedéssel.
Tovább töri a fejét hangosan:
– Összejöhet maga szerint annyi a menyecsketáncból, hogy a nászutat a lány rokonai fizessék? – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést mohón. – Bár ez sem érdekel minket – vált újra hivatalos édesmindegybe.
– Azt mondta a férjem, fizeti azt is az egyetlen fiának. Kerül, amibe kerül. Menjenek világot látni. Mindenfelé vannak rokonai, majd besegítenek azok is – élénkül fel a családi szövedékek sokszínűségén.
– Jókor halt meg az öreglány- kavarognak a gondolatok a fejében, észre sem véve, hogy újra őszinte. – A férjem ki van akadva ugyan, de háááát…, ez az élet rendje.
A sor már felgyűlt mögötte. Kerülöm az emberek tekintetét, de tehetetlen vagyok, mert a pénze még valamelyik zacskójában lapul a széken, és addig nem is indul érte, míg nem mondott el mindent.
– Ritácska, biztos volt már esküvőn… – bólintásom után bátran teszi fel a legégetőbb belső vívódását – Mi lesz azzal a rengeteg maradék kajával, amit kifizettünk?
– Szétosztják a hazamenő vendégek között a pincérek – nyugtatom – Nem vész semmi sem kárba – értem félre az aggódását.
– Na, éppen erről van szó – válik ingerülté. – Beszélek én a pincérekkel, ne osztogassanak semmit a mi pénzünkből.
A gyógyszertár népe felhorkan. Lelkiszemeim előtt a násznép is.
– Ezt nem teheti meg a fiával – mentem meg az esküvőt és a családi kapcsolatokat.
Az emberek helyeslően bólogatnak, és sietnének a dolgukra.
– Hát jó, ha maga mondja – indul a pénztárcájáért a várakozók között kissé csalódottan. – Vigyék, amit látnak.
Másnap kora reggel szélesre tárt ajtóval olcsó kínai papucsában gyors léptekkel slattyog hozzám:
– Ritácska, nem hagytam itt véletlenül magánál tegnap a melltartómat?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: