– Vilmos evezős edzésen van, Bodzát oltani viszem – darálom Dorcinak kifelé menet az ajtóban. – Mire végzel a lányokkal, ő is hazaér.
– Milán? – érdeklődik óvatosan a vele egykorú fiamról.
– Alszik a szobájában. Hajnalban jött haza egy afterparty-ról. – legyintek futtomban. – Ha még marad időd, gyakorolhatnál rajtam is a kozmetikus vizsgádra – nézek még vissza kérlelőn a liftből.
Bodza, mintha csak érezné, hová megyünk, végig húzatja magát már az első saroktól az állatorvosi rendelőig. Remegő lábakkal szagol a váró levegőjébe, ahonnan rémisztő információkhoz juthat, mert csak a póráz tartja vissza, hogy ne rohanjon világgá.
Az ismeretlen állatorvos barátságosan fogad minket. Rutinosan vágja Bodza tomporába a injekcióstűt, majd ijedtében hátra ugrik a felsikoltó éles vonatfüttytől, és beesik a gyógyszeres vitrin alá, a tű pedig magas ívben repülve egy tápszeres zacskóban áll meg. Sajnos felnevetek.
– Ilyen hisztit még nem hallottam – tápászkodik fel a közel száz kilójával, és néz szemrehányóan a fehér szőrcsomóra.
Bodzával bocsánatkérően topogunk, míg visszarázódik a tekintélyébe, és mindhárman szeretnénk túl lenni már az aktuson.
– Aviszontlátásra – nem cseng őszintén egyikünk szájából sem.
Mire hazaérünk a szombat délelőtti lelki megrázkódtatásból, a lányok arca grincszöld pórusösszehúzó maszkban pihen, Vilmos pedig az asztali gőzölő előtt lazítja ki a 25 kilóméteres evezés fáradalmait. Bodza kivételével mindenki nevet a rendelőben történteken. Ekkor következett be a baj… Vilmos kitörő hahotájában magára rántotta a gőzölőt.
– Kapd le magadról a pólót – kiáltom túl a felszakadó üvöltést azonnal.
Vili halálra váltan néz magán végig, ami jelzés nekem, minél előbb fektessem le, mielőtt végig vágódik ájultan a konyha kövezetén a sokktól. Hangos jajgatása dobol az agyamban, míg kirántok egy nagy doboz tejfölt a hűtőből, és rácsapkodom a rákvörös mellkasára, hasára. Dorci és a lányaim kíváncsian állnak körül minket, lássák, mekkora területen forrázta le a bőrét.
– Mami, nagyon fáj – panaszolja eltorzult arccal, meg sem hallva nyugtatgató szavaimat.
– Mami, furcsán viselkedik a kutya – észlel valamit Bori a háttérben.
– Aggódik Vili miatt – fut át az agyamon. – Látod, még Bodza is sajnál – mondom meghatottam.
A tejföl pillanatok alatt átmelegszik az égett felülettől, futok egy hidegvizes rongyért, hogy letöröljem.
– Jaj, Mami, most hová mész? – kiált utánam fájdalmasan Vilmos.
– Mami, valami baja van a Bodzának – kiált utánam Lili nyugtalanul.
– Hagyjál engem a kutyával! Nem látod, mit csinálok? – intem le idegesen a lányomat.
– Hol vagy már? Szétég a bőröm – ordít utánam a fiam.
Óvatosan letörölgetem az átforrósodott tejfölt a bőrfelszínről, és már kanalazom is a következő jéghideg adagot a hólyagokra.
– Mami, a Bodza ütögeti a fejét a radiátorba – közvetítik kórusban a lányok a háttéreseményeket.
– Nyugtassátok meg – vetem hátra a teendőket.
– Annyira fáj – nyöszörög elhalló hangon Vili.
– Mami, a Bodza megbolondult! Gyere gyorsan! A fenekén ugrálja körbe a lakást – fut értem az egyikük.
– Ne, ne hagyj itt – rimánkodik utánam nyúlva Vilmos, mint egy haldokló.
– Kisfiam, muszáj vagyok megnézni, mi történt ezzel a szerencsétlen állattal. – szakítom ki a kezemet. – Hoznom kell egy másik doboz tejföl is, mert ez már elfogyott – jut eszembe egy mentőötlet.
Bodza viselkedése valóban felettébb eszement. Izgatottan dobálja magát mindenfelé, csaholása már rekedtségig tompult, vagy a fenekét vagy a fejét veri a falba.
– Mi a franc van? Mit üvöltöztök? – áll a szobája ajtajában hunyorogva, egy alsónadrágban, borostásmásnaposan az idősebbik fiam.
Intek Borinak, számoljon be a bátyjának a párhuzamosan futó eseményekről, míg Lilit megkérem, hűtse le a kutya fenekét a kádban, hátha bedurrant újra az aranyere.
– Hová viszed a tejfölömet? – oszlik fel Milán előtt hirtelen a hajnali alkoholpára.
– Az öcséd hasára – vágom ingerülten felé.
Gyanakodva követ a szobába, mire akarom felhasználni az ebédterveit.
– Vilikém, te pedig már nyugodj meg, szépen visszahúzódtak a hólyagjaid – türelmetlenkedek a nyögéseit hallgatva.
Kicserélem a már csak langyos tejfölréteget a hasán, amit Milán a feje fölött állva néz végig.
– Ne tegyél már annyit rá – próbálna visszatartani a pocsékolástól.
A lányok a vizes, loncsos kutyával a kezükben futnak be:
– Nézd Mami, tele van a teste nagy piros kiütésekkel
– Úristen, allergiásrohamot kapott az oltástól – kapok végre észbe.
Átrendezem a fejemben a prioritásokat.
– Ott a telefonom, gyorsan hívd az állatorvost – utasítom az egyik zöldfejű lányomat, míg a gyógyszeresdobozban kotorászom egy ampulla Calcimuscért.
Gyors helyzetjelentés az orvosnak, gyors befecskendezés a kutyának, gyors felismerés Milántól:
– Elfogyott a tejföl, mi a faszt fogok tenni a kajámba…?
Megkövülve, egyhegyű utálattal vegyes döbbenettel nézünk mindannyian a kinyúlt alsónadrágjában tanácstalanul álló sovány egóoszlopra. Dorci indítja be a lefagyott időt halkan:
– Én szívesen lemegyek tejfölért. Úgyis ráérek…
Kommentek