– Van szájmaszkjuk?
– Hiánycikk. Már egy hete nem kapunk.
– De nekem nem a koronavírus miatt kell!
– ???
– Nem érti? Nekem nem a koronavírus miatt kell!
– Értem! De nem tartunk külön szájmaszkot azoknak, akiknek másért kell.
– Nincs magunknak üzleti koncepciójuk? Milyen gyógyszertár ez?
Elkeseredetten csapja ránk az ajtót.
– Egy Ibumaxot kérek – nézek farkasszemet egy fiatal lánnyal, akivel pár hónapja örök haragot kötöttünk.
Recept nélkül nem adtam ki neki esemény utáni tablettát. Meggyőződése szerint, csupa rosszindulatból.
Megfogadta, hogy Brüsszelig meg sem áll az ő emberi jogainak sárba tiprása miatt, és szakmailag sem tartja veszélyesnek a hatóanyagot, mert mindennek részletesen utánaolvasott. A szakmám szégyene vagyok, szerinte.
– Mi volt ez a 3450 Ft? – von kérdőre ellenségesen.
– Hogy érti?
– Az előbb még ezt írta a kijelző!
– Az előző beteg ennyit fizetett…
– Igen? És akkor ez mennyibe kerül?
– 1200 Ft-ba.
– Na, azért…- emeli fel a mutatóujját fenyegetően, és hagy elgondolkodni a megbízhatatlanságomról. – Nem szívesen jövök be magukhoz. Mindig valami kellemetlenség ér…
– A felhők közül akarok kiváltani gyógyszert. Most biztos, hülyének néz…, mert nem tudom, miért a felhő között kell turkálnia, de a körzeti orvosom magyarázott valami követhetetlent…Ez valami új?
– Novemberben volt két éve, hogy bevezették ezt az online rendszert.
– Na, látja…! Ilyen ritkán vagyok csak beteg! Nem belőlem élnek meg, az már egyszer hótziher. Különben is a feleségemet küldöm mindenért. De én fizetem, persze…Meeennyi? Ennyibe kerül két doboz Algopyrin? Ezért még sorba is állnak az emberek? Nem szégyelli magát?
Viola megáll mellettem lelki támaszként.
– Nem gondolom, hogy nekem kellene ezért szégyellnem magam…
– Na, ne durcáskodjon már! Bár, jegyzem meg, jól áll magának…Csókolom azt a csókos szájukat lányok. Látva magukat, ezentúl többször jövök!
– Kapható maguknál Profertil? – érdeklődik élénken egy ötvenes férfi.
– Rendeltünk már többször kérésre, de most nincs – tájékoztatom a férfitermékenységet javító szer raktárkészletéről készségesen.
– A szomszéd patikában a férfi gyógyszerész azt mondta, neki vezúv erejű ejakulációt eredményezett. Mi erről a véleménye?
Hogy fogok ezentúl ránézni a szomszéd kollégára? – tünődöm el egy pillanatig, még akkor is, ha ez a beszélgetés valószínűleg, nem így zajlott le.
– Nincs véleményem – acélosodik meg a tekintetem, és a további részletekbe menő kérdései, és a partnere elvárásai elől kitérve, hálát adok, hogy a patikában nem létesítettünk intim szobát.
Mennyi, mennyi kellemetlenségtől menekültünk meg.
Megkérem Violát, pár percre váltson le, hogy magamhoz térhessek.
Egy náthás, vidám, svéd lánytársaság után köszönés nélkül áll elém egy napbarnított, sötétített szemüveges középkorú férfi, és némán átnyújtja a receptjeit. Antibiotikumot és csupa recept nélkül is kapható gyógyszert írt fel neki az orvos. Rutinosan kezelem a helyzetet:
– We don’t have this drug, but I can replace it with a similar one.
Jól megnéz magának a szemüvege felett, és elgondolkodik…:
– Folytathatjuk a beszélgetést magyarul is, de ha Ön úgy gondolja…, angolul is értek.
Akcentus nélkül beszél magyarul…, de milyen barátságtalanul…
Rápillantok a recept fejlécére a nevét keresve…, valóban jogos…, mert magyar.
– Elnézését kérem, azt hittem, valamelyik közeli nagykövetségen dolgozik – magyarázom a tévedésemet felnevetve.
Ő komoly marad.
Megismétlem zavaromban a bevezető mondatomat most már magyarul is, de összeránt a szívből jövő kacajom, ahogy kívülről látom magam.
– Hiánycikk…ez a gyógyszer…, de…helyettesíteni tudom…hasonlóval…
– Tegye azt!
Köszönés nélkül távozik.
Nekem csak a kín marad utána.
– A kezét csókolom – szakítja meg a telefonbeszélgetését egy magas negyvenes férfi hozzám lépve.
– Viszontlátásra – üdvözlöm lelkesen.
Meglepetten pillantunk egymás szemébe, és egyszerre tör ki belőlünk a hahota.
– Teljesen kizökkentett! Miért is jöttem…? Nem tudja?
– Nem tudom…
– Akkor kezdjük elölről…! Kezitcsókolom!
– Jó napot kívánok! – koncentrálok mosolyogva az etikett sorrendjére.
Hol magunk elé, hol egymásra nézünk, hátha felbukkan a várakozás csendjében az a hiányzó gondolatszikra.
– Feladom! Telefonos segítséget kell kérnem. Drágám, mit kértél az előbb a patikából? Mit? Oscillo… mit? Oscillococcinumot! Ezt még jó, hogy elfelejtem…Szóval, azt adja, amit az előbb hallott, hogy kimondtam…valami oscilloizét.
– Ez már egy lejárt lemez- szakítja meg Viola az idős hölgy unásig ismételgetett monológját az orra előtt legyezve a gyűrött receptjét.
– Hogy mondja? – kapja fel a fejét gyanakodva a hölgy.
Bizonytalanul néz Viola szemébe, valóban elhangzott-e egy sértő mondat, vagy csak félreértett valamit.
– A múlt héten már lejárt ez a recept – korrigálja gyorsan a tudatalattijából feltörő hibáját somolyogva Viola.
– Ritu – súgja halkan nevetve, – úgy látom, ma mi is megbolondultunk, nemcsak a betegek.
– Csodálod?
Iskolásfiúként, egy sorban álló válla felett integetve üdvözöl Gaszton, aki minden pénteken kiváltja egy havi altatóját.
– Jól áll ez a szőke…! – kiáltja előre az elragadtatását a sor végéről.
– Tényleg, jól áll…- néz végig rajtam egy beteg fürkészve, akit még nem láttam a patikánkban ezelőtt.
Zavarban vagyok.
– Öröm ide belépni magukhoz! Maguk üde kis színfoltok…, a piros köpenyükben. Mindig mosolyognak…
Most már minden várakozó velünk együtt mosolyog a trubadúri szónoklattól.
– És ez az illat! Érzik? Nem tipikus patika szag! Keveredik a hölgyek parfümje a gyógynövények és a mentol szagával. Imádom! Már attól meggyógyulok, ha bejövök ide magukhoz. Máris jól indul a hétvégém…
Lassan sétálva megyek haza este a tavaszias meleg télben. Nézem a Parlamentet, a gyönyörű épületeket, lekanyarodok a Dunához. Az embereken gondolkodom. A világ folyásán. Merre tartunk…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: