– Jó éjszakát, lányok – köszön be az éjszakás nővér csak bekukucskálva az ajtórésen, hogy máris rohanhasson a dolga után. – Szükségetek van még valamire? – gondolja meg magát mégis.
– Nem. Nincs. Jó éjszakát – biztosítjuk mindannyian egy nevetős sztorizgatás kellős közepéből kiintegetve.
Neki viszont szüksége lehet a mi jókedvünkre, mert szélesebbre nyitja maga előtt a kórterem ajtaját, és fáradtan nekitámaszkodik az ajtófélfának.
– Képzeljétek, szakmai bravúrt hajtott végre az előbb az ügyeletes doki – osztja meg velünk a megoszthatatlant.
Gyorsan elhelyezkedünk az esti meséhez felé fordítva orbitálisra nőtt hasunkat, hogy részesei lehessünk bennfentesként a kórház újabb sikertörténetének.
– Rohamkocsival hoztak be az előbb egy ukrán nőt, aki pechjére egyedül volt otthon, mikor a férjét akarták kérdőre vonni az üzletfelei, és kirúgdalták belőle a 7 hónapos gyerekét.
– Úristen – szakad ki belőlünk az iszony. Ennél borzasztóbb történetet nem is mesélhetne három várandós nőnek, akik éppen a gyerekeik megmentéséért küzdenek hónapok óta a kórházban.
– Kirúgdalták? – erősítjük képi élménnyé a hallottakat tágra nyílt szemekkel.
– Nem szó szerint – enyhül meg rajtunk a szenzációhajhász szíve – hanem úgy összeverték, hogy életveszélyes állapotban szállították be. – Ti még olyan bundát nem láttatok – zavarja össze a fókuszunkat a lényeg figyelmen kívül hagyásával.
Nem merünk közbe vágni, hogy így nem haladunk a számunkra fontosabb végeredmény felé, nehogy rájöjjön, mi közünk is van az egészhez.
– A kezembe nyomták a bundát, hogy én vigyázzak rá – értjük meg a személyes vonalat a történetvezetésben. – Bokáig érő különlegesség – simítja végig képzeletben még egyszer a puha szőrtömeget, mint egy szakmáját szenvedéllyel végző szűcsmester. – Egy évi fizetésünk kevés lenne rá – von be minket is az élménybe. – Futkostam egy ideig a folyosókon, hová zárjam el, hogy el ne lopják, míg mentik a nő életét.
Mentette ő is a sajátját, ha már az orvosi team mással volt elfoglalva…
– Sikerült életben tartani a gyereket? – tört ki Boriból a feszültség.
– Ja, persze – legyint, mintha ez csak nekünk lehetne kérdés. – Rekord idő alatt kapta ki belőle a Kovács. Szerintem, még nemzetközi összehasonlításban is bravúr született – halljuk ki az orvosi csapat önértékelését a szavaiból.
– És jól vannak? – szeretnénk már hallani a legfontosabbat.
– Aha… – ránt egyet a vállán. – Kislány lett, és magyar nevet kapott.
Mosoly ömlik szét az arcunkon és elégedetten bólogatunk, mintha ez lenne ennek a durva történetnek az ellensúlya a lelkünkben.
– Megkérdezte Timur a Kovács doktort, hogy hívják az anyját – folytatja empatikusabban – és mivel Enikőnek, ezt a nevet kapta… – biggyeszti le a száját nevetősen.
– Milyen szép gesztus – értékeljük a hallottakat, és napközis lányokként próbálgatjuk szlávos akcentussal kiejteni – Enikóó, Enikóóó.
– Szerencséje van Timurnak, hogy nem Szidónia a Kovács doktor édesanyja – csuklunk össze az ágyunkban.
– De várjatok – fojtja le a hangját a viháncolásunk közben, és óvatosan behajtja maga mögött a kórterem ajtaját.
Beljebb jön, hogy a suttogását az ablaknál fekvők is értsék.
– Halljátok, ez nagyon durva volt, míg élek nem felejtem el – srófolja fel az érdeklődésünket az egekig. – Timurnál volt egy nagy sporttáska – kezével valóban nagyot mutat, – és ott előttünk kihúzta a cipzárját. Figyeljetek! Tele volt pénzzel. Dugig. Nagy címletekben.
Izgalmában még beljebb jön, és már a decibelekre sem figyel
– Azt hittük ott a doktorokkal, hogy elájulunk a látványtól, mindenkinek megremegett keze – lába, mi lesz itt… – már fejhangon beszél – Kivett egy ezrest, és azt adta oda a Kovácsnak. Egy ezrest. – felháborodásában felnyerít. – Egy ezrest! A nagy kötegből.
– Uhhh – nyögünk fel a megalázó helyzeten, és még az is felül az ágyában, aki csak felkönyökölve hallgatta eddig a kasszasikernek tűnő beavatkozást.
Hollywood még megveheti az alapsztorit…
– Na, ennyit ér egy ukránnak a felesége élete – vonja le a tanulságot az esetből a bunda értékét már el is felejtve, és köszönés nélkül csapja ránk feldúltságában az ajtót.
Felesleges is lenne jó éjszakát kívánnia…, sokáig nem tudunk elaludni.
Akkor még nem is sejtettem, hogy ennek az ukrán házaspárnak testközelből követhetem végig életük újabb drámáját.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: