– Kati, veled szeretne beszélni egy férfi
– Nem érek rá, intézd el! – fut tovább a főnöknőm.
– Uram, miben segíthetek? A főgyógyszerésznő most nem tud a telefonhoz jönni.
– Hááát, kérem, nem is tudom, hol kezdjem…
– Igen, teljesen igaza van, Uram – térünk rá tíz perces bevezető után a tárgyalásra, – nem adtam oda a kenőcsöt, az asztalon maradt. Nagyon sajnálom. Az én hibám. Csengessen be, mert műszaki okok miatt zárva tartunk.
– Katiiiii! Hol vagy? Egy idős házaspár a főgyógyszerész nővel akar mindenáron beszélni – kutat a takarító nénink a gyalogkakukk vezetőnőnk után.
– Rita beszélt már velük telefonon, menjen ki, ő tudja miről van szó – adja ki az utasítást türelmetlen vibrálással.
– Jó napot kívánok! – mosolygok kedvesen.
– De jó, hogy látjuk kedves főgyógyszerésznő!
– De én nem…
A nyakamba ugranak.
– Én nem…
– Mindig öröm magát látni!
Egymást is átölelik túlcsordulásukban. Egy nagy boldog háromszög vagyunk.
– Megtiszteltetés, hogy foglalkozik a bajunkkal.
– Én csak…
– Ne szerénykedjen, Drága! Otthon is magáról beszélgetünk. A komoly kifinomultsága! A szakmai és emberi nagysága! Az állandó, letörölhetetlen, kedves mosolya! – licitálnak egymáson is túl.
Szédülök.
De még a felesége is…? Legalább tizenöt évvel fiatalabb. A férje szemüvegén át lát…?
– Valószínűleg…
– Magának nincs párja! …- nem tudnak betelni velem.
– Előbb beszéltünk telefonon…- próbálok más úton közelíteni a személyazonosságomhoz, de azonnal belevágnak:
– Naaa, kérem, ezért akartunk Magácskával tulajdonképpen mindenáron találkozni. Panaszt jöttünk tenni!
Megáll a levegő.
A két idős ember, mint a transzformerek, átbucskáznak magukon, de nem autóvá, hanem tűzokádó sárkánnyá lényegülnek át.
– Minket kérem, tegnap, emberi mivoltunkban megsértettek, porig aláztak! A beosztottja mérhetetlenül durván, udvariatlanul beszélt és bánt velünk.
– Dehogy…
– De, hogy történhetett? Ezt mi is szeretnénk tudni! Fogta a gyógyszereinket, belevágta egy nejlonszatyorba, és szinte kihajította elénk. Ez nem viselkedés, kérem. Otthon vettük észre, hogy nem adott oda egy kenőcsöt, amit mi kifizettünk. Hallatlan! Felháborító! Skandalum! Botrány! – spirázzák, egymást túlkiabálva. – Kérem, ez…,ez…,
Kifulladtak. Kifogytak. Elfáradtak.
Könyörögve néznek rám lojális elbírálásért.
Nagyot sóhajtok.
Félreértik. Felcsillan a szemük. Minimum a kisgyógyszerésznő fejét akarják. Tálcán.
– Ugye, méltóképpen megbünteti? – néznek rám reménykedve, sűrű pillogtatások közepette.
– A kolléganőmért tűzbe teszem a kezem – jelentem ki határozottan. – Kedves, jól végzi a munkáját…
– Na jó…, jó…, de nem annyira, mint Kegyed!
– Nem hallottam még senkivel megalázóan beszélni, és nem tapasztaltam, hogy bárkinek is kihajította volna a zacskóját.
– Igen…, igen…, lehet, hogy kicsit…
– Úgy értesültem, egyetlen hibát követett el, kifelejtette a sok gyógyszer közül az egyik kenőcsöt.
– Persze…, persze…, emberek vagyunk…, tévedhetünk…- transzformálódnak át a megalázkodó énjükbe.
– Tessék parancsolni, itt a kenőcs.
– Hálásan köszönjük.
– A kolléganőm nevében elnézésüket kérem…
– Ugyan…, ugyan…, nem történt semmi komoly…
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra, drága Főgyógyszerésznő. Örültünk, hogy beszélhettünk…
Kedvesen, bizonytalanul integetnek.
Ha én ezt a többieknek elmesélem…
Kommentek