Búcsúzom

Édes néni volt.
Egy napon születtünk, negyven év különbséggel.
Apró, törékeny alakja szívós lelket takart, frissen ondolált hajjal járt még a legcudarabb időkben is, mint aki varázsa alatt tartja a szelet, az élet viharait. Nyugalom és összeszedettség áradt belőle lágy vanília illattal keveredve, komoly, okos tekintete megértő és megbocsátó volt a világ felé.
Kedves mosolyától kedvesebbé váltam. Még önmagamat is jobban szerettem a társaságában.
Megmagyarázhatatlan lelki közelségbe kerültünk.
Figyeltem finom mozdulatait, lestem a reakcióit, ha lehetőséget kapok megöregedni, csakis ilyen néni váljék belőlem.
Évekig zokszó nélkül, gondosan ápolta a férjét, és annak halála után fokozatosan vesztett fizikai erejéből, de a vitalitása, az élet szeretete töretlenül sugárzott egész lényéből.
Felnőtt fiú unokája segített neki később a beszerzésekben, cipekedésben, aki olyan figyelemmel fordult mindig felé, hogy az embernek túlcsordult a szíve a látványtól.
Tegnap reggel azzal a higgadt meggyőződéssel ébredtem fel, hogy Angyal néni ma meg fog halni, ma lehetőséget kap békében átkelni a túlsó partra.
Minél koncentráltabban figyeltem erre a váratlan belső hangra, annál erőteljesebben éreztem a valóságát.
– Angyal néni jól van? – kérdeztem óvatosan tapogatózva a lányától, aki a havi recepteket jött kiváltani.
– Igen, köszönöm kérdését, később még lejövünk sétálni.
– Sokat gondolok ma rá…- és inkább kurtán furcsán másról kezdtem beszélni, mert mit is mondhattam volna…
Csalódott voltam, ami ebben az esetben még magam előtt is elhallgatni való, de annyira tisztán éreztem…, és soha ezelőtt.
Ma délután megrendülve jött be a patikába a lánya:
– Ugye, tudta? Ugye, ezt akarta mondani tegnap? Édesanyám késő délután, teljes lelki békében, a családja körében meghalt.
Átöleltük egymást. Hosszan, mély szeretettel. Mi, vadidegenek.
Összekapcsolt minket az Édesanyja lelke.
Angyal volt.