– Örömmel látom, kedves Uram, hogy még nincs 65 éves…
Bizonytalanul felnevet a váratlan, bizarr bóktól, amit az életkorával váltott ki egy ismerelen nőből. Így életében nem fogadták egyik patikában sem, sőt talán eddig még egyik boltban sem volt előnyös szempont számára a születési éve. A tétovázó testtartásából érzem, nem érti a helyzetet. Hagyok rá időt…
Tetszik nekem ez a férfi.
Szájmaszk felett hunyorgó, szándékom szerint pajkos mosolyú szememből próbálja megfejteni ennek a számára értelmetlen megállapításnak a rá vonatkozó értelmét.
– ,…de éppen ezért, sajnos, délig nem szolgálhatom ki – fejezem be a mondatomat kedves mentegetőzéssel, mielőtt kellemetlenné válna a kitartott csend.
– Jaaa, vagy úgy…! – hallom a meglepett csalódottságot a hangjában, miközben ijedtében reflexszerűen hátralép, és az arca elé kapja a karján lógatott szájmaszkot.
– Mutassa a receptjeit – próbálom engesztelően kezelni a figyelmetlenségét, és nyugtatólag nyújtom felé laborkesztyűs kezemet. – Hadd nézzem, meg kell-e mentenem az életét…? – bújok bele az őrangyali szerepkörbe, miközben szívből remélem, nem utasítja vissza a segítségemet zavarában, és hatósági ellenőrzést sem éppen ebben a pár percben kapunk.
– Csak a derekam – mentegetőzik.
Milyen romantikus, amerikai filmes jelenet lehetne… a két középkorú főhős vészhelyzetben, tiltott idősávban, talpig védőruhában, egészségügyi problémától sújtva, egymásra talál…
Szinte csak a homlokom nincs eltakarva…mérem fel a flörtöléshez szükséges eszköztáram szűkös voltát.
Használom, ami maradt!
A hangom, a testtartásom, a gesztikulációm, a szembogaram játszik, és nyomatékul a lelkem nagyságából mutatok egy szeletkét:
– Gyorsan megnézem, van-e a méretébe deréköv – teszek egy ajánlatot bájosan, és egyben magam alatt is vágom a fát, ha mégsem lenne raktáron, – hogy ne kelljen ekkora fájdalmak között visszajönnie feleslegesen.
Én már most hosszú távra tervezek…A bizalmát (is) szeretném megnyerni.
– Megköszönöm – csillog most már az ő szeme is érdeklődően a szájmaszk fölött bepárásodó szemüvege mögül.
– Találtam! Az utolsó darab – perdülök ki lelkesen a raktárból, és most már nem bízom a véletlenre. – Összekészítek mindent, amire csak szüksége lehet a gyógyuláshoz, kenőcsöt, tablettát, övet, mire visszajön a déli harangszó után, ne kelljen sokat álldogálnia a frissen becsípődött idegkötegein.
Örömteli izgalomban, gyorsan telik el a délutánom. Minden ajtónyitásra érdeklődve pillantok fel a munkámból, felkészülve, hogy újra látom.
De nem… És ez sem ő. Meg ez a férfi sem.
Lassan zárunk…
– Azt hittem, már jártányi ereje sem maradt délutánra – ütök meg egy kötekedő, lazázó üdvözlést
ösztönösen, amikor belép az ajtón, nehogy rájöjjön, visszavártam.
– Kétszer is voltam már itt, de egyszer parkolóhelyet nem találtam, egyszer pedig Magát – veszi át az udvarlás ráeső és hangsúlyosabb részét, és meghatódva átengedem a maradékot is.
A szájmaszkot most is elfelejti felvenni, de nem figyelmeztetem rá, legalább látom a teljes arcát, és tudom, elvontam a figyelmét a felesleges dolgoktól… Egészséges lélek – ujjongok magamban.
– A huszonharmadik kerületben lakik? – csodálkozom rá hangosan a lakcímére az egészségpénztári számlája kitöltése közben.
Ennél távolabbi pont talán nincs is a belvárosi patikától – méricskélek a fejemben megjelenő vaktérképen, és nagyra értékelem, hogy kétszer is megtette ezt a távolságot az ígéretéért. – Berögzítem a gépünkbe, bár nem hiszem, hogy rendszeresen meg fog nálunk fordulni…- hallom a semleges hangon megszólaltatott provokatív megjegyzésemet apró belső remegéssel.
– Na, azt azért meglátjuk – nevet egy nagyot, és elevenebbül lép ki a gyógyszertárból, mint ahogy azt egy akut derékfájóstól elvárná az ember.
Bezárom a patikát, és eltűnődöm a bátorságomon.
Úgy látszik, kikecmeregtem a csalódásból, végre magamra találtam, a helyemen vagyok. Megveregetem nőies lényem kerekded vállát gondolatban, azután jeges rémület fut végig rajtam:
Ha végre normálisan élhetünk, extra óvintézkedések nélkül, vajon meg fog-e ismerni szájmaszk nélkül is…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: