Gerard Butler alteregója

– Nagyon szép stílusban futsz – ugrik be mellém kocogva a futópályára egy korombeli férfi, befejezve a nyújtását.
Éppen egy holtponthoz érkeztem az előző méterek alatt, a gyomrom összeszorult, és ki akartam hányni, csak úgy önmagában. Sárga, ugráló foltok jelentek meg a szemem előtt, a tüdőm teljes kiterjedésében égett, az oldalam szúrt.
Nem eshetek rá! – parancsolom az eltompult agyammal a túlsavasodott izmaimnak, és egy lapos oldalpillantásra még futja az erőmből a félrecsúszott hajpántom alól, mielőtt összecsuklanék.
Egy Gerard Butler fut mellettem! – robbannak be a hírvivő szinapszisok a “ nő vagyok, és mindenáron tetszeni akarok” agyi lebenyembe.
– Tényleg? – hörgöm a lehető legerotikusabb hangomon, és az oxigénhiányommal magyarázom később meg a barátnőimnek, hogy miért is hittem el egy pár percre az átlátszó, nyálas dumát.
– Mondták már neked? – villantja rám farkasmosolyát.
Hang nem jönne ki egy decibel sem a torkomon, mert belepörgettem a futás ritmusába közben, ne kelljen egy helyben futnia szégyenszemre, így csak némán ringatom a fejemet. Fakultatívan úgy értelmezi, ahogy akarja…
– Most igen vagy nem…? – kötekedik mégis tapintatlanul vigyorogva.
A franc, aki megeszi…muszáj vagyok megállni, mert a végén még három embernek kell behúznia az Atlétikai Center előtti célpontra, hogy aztán emléktáblát állítsanak az “ Ismeretlen futónő utolsó lépései “ felirattal az egyik beugró bokor mellett. Zárójelben, az apró betűs részben, még feltüntetik, így jársz, ha több hónapos kihagyás után játszod az eszedet a profik előtt.
Vörös fejjel, a combomat támasztva zihálva intek minden női praktikát és vonzerőt ledobva a rekortánra, hagyjon magamra, hagyjon meghalni, és fusson tovább.
Tőlem lehet Gerard Butler teste és mosolya…, a fizikai határaimat bőven átléptem, feladom.
Nem hagyja. Nem hagyja! Hozzám lép, elszakítja a karomat a combomtól, a vállára helyezi, és mielőtt bábként vágódnék el a kavicson, szorosan átölel.
– Nézz mélyen a szemébe! – súgnák a barátnőim a szurkoló tanácsaikat, de arra sincs erőm, hogy a szempilláimat csábosan rezegtessem.
Körbevesz a hideg, a veríték lassan ráfagy a hátamra, derekamra, de érzem, ahogy a gyors, erőteljes dörzsölgetése visszaránt az élők közé. Akkumulátorként szívom magamba a száraz melegét, és kimerült, reszkető testemet erőtlenül húzom ki az öleléséből. Mégiscsak egy idegen…
– Összefutunk még? – lép hátra egyet rosszkedvűen.
– Talán… Tavasszal…
Nem nézek hátra.
Engedek magamnak egy forró fürdőt. Átfagyott, merev testemet apró tűszúrások érik, ahogy belecsúszom a gőzölgő vízbe. Meleg gyömbéres teát kortyolgatok. Tűnődöm.
A szigetre leszáll a szürke, téli köd. Tavasszal lesz ez még rózsaszín is…?