Éppen két évvel ezelőtt kaptam tőled ismeretlenül egy bemutatkozó levelet a facebook messengeremre, amiben arról írsz, hogy tíz év után újra szerelmes vagy. A volt férjembe. Meglepődtem.
Azt írtad, egy csodálatos embert ismertél meg a személyében, aki végre visszahozta a férfiakba vetett hitedet, aki mellett újra nőnek érezheted magad, önzetlen, támogató társra leltél. Csak az az aprócska szomorú láng zavar téged a volt férjem szemében, amit fellobbanni látsz, ha a velem közös gyerekei láthatása, kapcsolattartása kerül szóba. Arra kértél, segítsek a boldogságotokat felhőtlenebbé tenni az én és a gyerekek jóváhagyásával, hogy egy szerető, nagy család lehessünk.
Hálát éreztem akkor, és azóta is irántad, mert nem is sejtettem, miért volt végre botránymentes, nyugodt karácsonyunk a gyerekekkel, és miért nem fenyegetett meg már napokkal előtte, hogy ránk töri az ajtót szenteste, ha nem engedem be. Neked köszönhettük.
Hosszú, barátságos leveledre reflexből csak egy szóval akartam volna válaszolni: Menekülj!
Napokig gyötörtem magam, megírjam-e, min mentünk keresztül, hogy éltünk éveken át rettegésben, hogy változott meg a személyisége, és fordult ki önmagából a felvett hite és az alkohol hatására. Több jegyzetet is megírtam.
Mégsem küldtem el…
Úgy éreztem, meg kell adnom a volt férjemnek az újrakezdés lehetőségét, és beszennyezni, megzavarni sem akartam a tiszta, rajongó szeretetedet iránta.
Önzően, önvédelemből sem tettem, persze…
Általad visszakaptuk az életünket, a biztonságérzetünket, a szabadságunkat.
És őszintén…! Hittél volna nekem?
Ahogy én sem a szüleimnek, mennyire jó emberismerők.
Hitted volna, hogy éveken keresztül senkinek sem tudtam beszélni arról, mi történik velünk, mert a sírás fojtogatott, és egy hang sem jött ki a torkomon, hacsak megszületett a szándék, kitárulkozom, mindent elmondok?
Hitted volna, hogy ennek a jótét léleknek a viselt dolgai miatt a gyóntató pap egy válóperes ügyvéd telefonszámát csúsztatta át a gyóntatófülke résén, és nyomatékosan megkért, írjak egy könyvet a sorstársaim erősítésére?
Hitted volna, hogy ettől az összetartást hirdető embertől nyolc perc alatt választott el a tisztelt bíróság békítő tárgyalás nélkül a Magyar Köztársaság nevében, mert a bírónő, ellentétben veled, látta, kivel áll szemben?
Hitted volna, hogy tíz évig nem ért hozzám férfi, mert megfenyegetett, hogy megöl, ha megtudja?
A barátnődnek sem hittél…, ahogy ő sem nekem.
Az ő gyermeke apját szeretted meg, és nem el- , mert akkorra már ők is külön voltak.
Nem hitted el, hogy oka van, méghozzá nyomós, ha a mindent elsöprő szerelem lassan ott is rémálommá vált.
Miben hiszel? Kiben?
Igazad van, abban, amit tapasztalsz, amit megéltél vele, mellette. Abban, hogy hónapok óta nem iszik, abban, hogy szerencsétlen, idős embereket támogat, abban, hogy újra dolgozik, abban, hogy békülni szeretne a testvéreivel, abban, hogy bocsánatot akar kérni a gyerekeitől, abban, hogy a szeretetet hirdeti és rendkívül okos, már már zseni. Abban, hogy az inge alatt arkangyalszárny növöget.
Isten. Haza. Család.
Szép eszmék. Mindenképpen szépek. Neked elhiszem, hogy komolyan is gondolod. De csak neked. Ez meg az én tapasztalatom.
Azt írtad fél évvel ezelőtt, már sejted, miért váltam el, de még mindig reménykedsz, hogy összehozzuk mi ketten ezt a kis csapatot.
Erre a leveledre sem válaszoltam, mert élénken él még bennem az egyik lányom, és az egyik fiam keserves zokogása egy hasonló békítő szándékú találkozás után.
Döntsék el ők, bízzuk rájuk, mikor tudnak szembenézni az apjuk eltorzult lelkével, a teljesen ismeretlen személyiségével. Fel kell nőniük, a sebeiknek be kell gyógyulniuk, hagyjuk őket békén, kérlek.
Most viszont én írok neked levelet.
Kedves Nő!
Szívesen szólítanálak a neveden, de védelek a nyilvánosság előtt, hiszen ismert vagy.
Azt hallottam, majdnem meghaltál. És nemcsak a sírás fojtogatott.
Hiszem, hogy az okát tudom.
Tudom, hogy szeretted, tudom, hogy sokat adtál, mindenedet. Tudom, hogy sokat tűrtél később, amikor már nyeregben érezte magát, amikor elgyengített, amíg ki nem szívott belőled mindent, és már semmid nem maradt, amit adni tudtál volna magadból.
Elértéktelenedtél. Kolonccá váltál. És picit, halkan megemelted a hangodat: ne tovább…!
Ha a világon van egy ember, aki tudja min mentél keresztül, mit érzel most, mennyire félsz, az én vagyok.
Bíztam benned. Bíztam, hogy a te szereteted erősebb az enyémnél, mert egy emberi roncsot szerettél meg, és csodákra lesz képes ez a földöntúli erő.
Bizonyosságot kaptam általad, amit eddig is sejtettem a megmentésébe fektetett emberfeletti energiám hiábavalóságából, hogy igenis vannak emberek, akiket képtelenség megvédeni önmaguktól, a bennük munkálkodó rombolástól.
Magunkat és a környezetünket pedig igenis meg kell. Kötelező.
Rossz döntés volt, hogy nem küldtem el neked akkor, amit teljes szívemből üzentem volna: Menekülj!
Most már késő.
Nagyon sajnálom.
De tudom, hittél önmagadban, a szerelmedben. Nem hibáztatlak.
Ölellek szeretettel:
Apolka
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: