– Ez az osztály iskolánk büszkesége. Minden túlzás nélkül mondhatom, öröm az Önök gyermekeit tanítanunk. Tehetségesek, okosak, segítőkészek, szorgalmasak. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a példás eredmények nem jöhettek volna létre Önök nélkül, a szerető család áldásos segítsége, támogatása, részvétele nélkül.
Mindannyian egyszerre húzzuk ki magunkat, mosolyogva, elégedetten hallgatjuk az igazgatónő dicsérő szavait. Csillogó szemmel, önelégülten nézek össze a körülöttem ülő szülőkkel, és mindannyian újra pörgetjük, napi szinten is mi mindent teszünk értük, példát mutatunk, hogy elismerjék, megbecsüljék őket.
– A kollégáim nevében is kijelenthetem, mennyire hálásak vagyunk, hogy hozzánk íratták be fiaikat, lányaikat lassan négy évvel ezelőtt, és reményeink szerint az érettségi, felvételi eredményeik is magasan az átlag felett alakulnak majd a megmérettetésük után – fuvolázza centikkel a föld felett.
Vastapssal engedjük el a többi osztályba is beszámolóval, statisztikákkal készült és felvértezett igazgatónőt, majd jó hangulatban, olajozottan megbeszéljük és megszavazzuk a szalagavató, a tablóképek, a ballagás, az érettségibankett költségeit, a szülői felajánlásokat.
– Ó, még biztos tart a lányaim szülői értekezlete – nézek az órámra meglepetten, milyen gyorsan végeztünk. – Beülök oda is, érezze a törődést az ő osztályfőnökük is.
– Rita, olyan jó, hogy vagytok, hogy Vili mindenben segít, kitalál, szervez, nem is tudom, mi lenne velem nélküle, nélkületek – ölel át búcsúzásképpen a többi szülő előtt a fiam osztályfőnöke, és túláradó jókedvvel engedem magam előtt be a lányaim osztályához éppen megérkező igazgatónőt.
– Ez az osztály iskolánk szégyene, mi több, a kerület szégyene – kezdi az igazgatónő recsegő, felháborodott hangon a beszámolóját. – Megvárom, míg a későn érkező anyuka is elfoglalja a helyét – tart egy szemrehányó hatásszünetet, míg zavartan keresek egy üres széket. – A késések és igazolatlan órák száma már kimerítette október elején az egész évben felhasználható órák maximumát.
Mindannyian pár centit csúszunk a kemény széken a pad alá. Nem keressük egymás tekintetét a körülöttem ülő szülőkkel, hanem mélyen magunkba nézve kutatjuk az okokat.
– Az Önök gyermekei szemtelenek, hanyagolják a kötelességüket, lusták, neveletlenek. Minden túlzás nélkül állítom, egyik kollégám sem jön be ide szívesen tanítani.
Meggörnyedve, lehajtott fejjel hallgatjuk a szűnni nem akaró negatív statisztikát.
– Nem győzöm hangsúlyozni az Önök szerepét gyermekeik életében, a bizalmi viszony kialakításában, az erős, szeretetteljes család megtartó erejében.
Az osztályfőnökúr csípőre tett kézzel áll előttünk, és ütemesen, helyeslően bólogat az igazgatónő baritonjára.
Nem tapsoljuk meg a beszámolót.
– Kedves Anyuka, legyen szíves időpontot kérni a jövő hétre hozzám a titkárságon, mert még egy késés, és eltanácsoljuk a lányait ebből az iskolából – szól utánam az osztályfőnökúr a szülői értekezlet után a többi szülő füle hallatára.
– Rendben – rebegem elhalló hangon, és mérhetetlen szégyenemben őszintén próbálom menteni a menthetőt: – Úgy érzem, ha a lányok már biztos kézzel, hibátlanul meg tudják rajzolni a szemöldöküket reggelenként, akkor ugrásszerűen megnő majd a pontos iskolába érés esélye is. Addig sajnos, nem látok reményt…
Akkor most ki vagyok én? Jó szülő vagy csapnivaló? Vágjak eret magamon? – tanakodom hazafelé a buszon zaklatottan. – Hátha beválik az az új szemöldöksablon…megmenekülnénk…
Kommentek