– Maga az a hülye kurva?
Erős kezdésnek érzem, és a testbeszédem el is árulja a mérhetetlen döbbenetemet. Előrenyújtott nyakkal, tágra nyílt szemmel, az egekig felugrott szemöldökkel bámulok rá, és számot vetek magammal, rám illik-e a személyleírás. Nem érzem magam megszólítva.
Hiteles, hihető válasz után kutatok, ami segít minél előbb megértenem a durva támadás okát.
– Én – vállalom be végül vagányan.
Ma már úgy is többen így gondolták, ha nem is mondták a szemembe…
– Maga?! – torzul el a váratlan önleleplezéstől az organikus kozmetikumokkal sem táplált arca, mint aki nem kapta el időben a két szeme között becsapódó labdát.
– Én – tartok most már ki a végsőkig, mert érdekel, mitől borulhatott ki ez a vászonzsákos, öreglány típusú, zsíros loknis hajadon.
– Akkor…, akkor…, felszólítom, hogy ne biztassa a barátomat olyan és ahhoz hasonló dolgokra… – rázza félrefordított fejjel a mutatóujját egy láthatatlan vetítővászon felé, ahol az olyan és a hasonló dolgok vannak prezentálva.
Kitalálni sem szeretném a névmás és a “dolgok” mögött húzódó tartalmat.
– Rendben. Ezt megígérhetem. Ki a barátja?
– Mit akar tőle? – fordul felém harcias csirkeként.
– Szeretném megkérni, hogy vállalja fel a fantáziáját, a beteljesítetlen vágyait ön előtt, és ne gyógyszertári javallatra hivatkozzon a hálószobájukban.
– Ez azt jelenti…? – használja fel végre bölcsész IQ-ját, és mereven néz ki a szemüvege felett.
– Igen, ez azt jelenti…! Nem adok senkinek szexuális tanácsokat a patikában, és a többi kolléganőmért is tűzbe teszem a kezem. Itt komoly szakirányú munka folyik, nem technikákat tanítunk, kizárólag gyógyítással foglalkozunk – fulladok ki önérzetes prókátori beszédemtől.
– Valamit félreérthettem… – tördeli vékony kezeit zavarában. Topog maga körül.
– Bizonyosan… – erősítem a gyanúját, és szeretetteljes mosolyra váltok, mert úgy érzem, erre lenne leginkább szüksége, hogy ne omoljon össze a valóságtól.
Nem vesz róla tudomást.
– Veszek probiotikumot – legalizálja inkább a patikai jelenlétét, és rámutat a polcon a legnagyobb dobozra. A táskájából előkotor egy buszjegyet, darabokra tépi, és a papírfecnikből sodor a mutatóujjára védőréteget, hogy ne érjen a csupasz bőre a terminál nyomógombjaihoz.
Most értem meg valójában őt. Mekkora belső feszültség, frusztráció hozhatta ide a gyógyszertárba, ha képes volt ez a gyámoltalannak tűnő szürke veréb nekem ugrani a szűk határai védelmében.
– Ne tegye le! – tépi ki vércseként a dobozt a kezemből rémülten, mielőtt a kiadó falapjához érne.
– Nehéz élete lehet a kis hölgynek…, legfőképpen saját magával…- magasodik elém megértő ábrázattal elnyomva egy pajkos mosolyt az ismert bohócpolitikus.
– Tudja, ma már hány ember csapta ránk az ajtót, ezzel vezetve le a feszültségét?
– De magának legyen jó kedve! Olyan ügyesen csinálta…, figyeltem! Fogadjunk, megnevettetem…!
Na, Drágám! Találja ki, mivel vágunk el egy Algopyrint?
Hááát…., Algoflexszel.
Ne hülyéskedjen! Most miért sír?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: