– Lesz szíves a hölgynek egy bodzás limonádét…
– Sok jéggel kérem.
– Nekem pedig egy szobahőmérsékletű sört hozzon.
A pincér arcizma sem rándul, míg felírja a rendelést, én pedig átteszem a jóképű udvarlómat egy másik skatulyába, amire azt írom: “Nem férfi”.
– Nagyon kellemes hely – nézek élvezettel körbe az étterem teraszán, hogy tereljem a csalódottságomat.
– Nem is furcsállod? – rökönyödik meg.
– Mit?
– Háát, hogy…melegen iszom a sört…
– Jaaa, neeem…- tagadom le álszenten, és reménykedem, hogy érdeklődés hiányában nem elemzi ennek pszichés hátterét.
– De mégis…mi a véleményed? – feszeng alig láthatóan a kényelmes széken.
– Apukám is mindent langyosan ivott. Az ötvenhatos forradalom idején tüdőgyulladásban kis híján meghalt, ezért egész életében vigyázott magára. Így nőttem fel. Nekem ez megszokott.
Megkaptam a belépőt a bizalmi körbe:
– A munkásaim kinevetnek a hátam mögött.
Hálásan megszorítja a kezemet az asztal felett, és egyúttal el sem veszi róla. Melegen tartja, mint később a sörét.
– Érzed itt a huzatot? – szippant a levegőbe körbe nézve, mint egy aggódó szurikáta.
– Jólesik ez a lágy fuvallat – simulok bele csukott szemmel a Duna felől érkező szélbe élvezettel. – Friss víz szaga van.
– Üljünk át oda…, ahhoz az asztalhoz! Ott a kőfal felfogja a szelet – hurcolkodik át elszánt területfoglalóként az éppen belépő pár előtt.
– Apukám is képes volt átülni a buszon, villamoson, ha a mellette ülő tüsszentett vagy köhögött egyet – vonok ismét párhuzamot a két férfi között, és kívülállóként inkább szórakoztat, mint bosszant a hipochondriája.
Szerettem az apukámat. Felnőttként próbáltam megérteni, elfogadni az esendőségét, félelmeit, és szégyellem is magam, ha eszembe jut, hányszor voltam vele mégis türelmetlen, ideges, ha egy banális nátha miatt telefonon hívogatott, mennyi esélye van életben maradni.
– Végre egy lelkitárs – mosolyog szélesen a fülledt teraszon a söröspoharát két kezében termosztálva.
Az ő komfortja teljes. A körülmények ideálisak. Varázsütésre, a szemem előtt változik át egy más emberré.
Felszabadult hősszerelmessé.
Ámulok és bámulok, ahogy a kisujja köré csavar, bókol, búg, a fülembe súg, a hajammal játszik, végig simítja a vállamat. Ahhhh. Elalélok menten.
De egy szavát sem hiszem.
Apukám is éppen így udvarolt a néniknek, rémlik fel egy-egy gyerekkoromban elcsípett nem publikus megmozdulása, de elhessegetem magamtól a feltoluló képeket, fájnak.
A mostban éljek!
Lehet, hogy átírom a skatulya címkéjét…”A Férfi” -ra, remeg meg az ajkam széle az ajkától.
– Nagyon meleg van itt – lehelem, de ez már inkább belülről feltörő forróság.
Elégedetten int a pincérnek záróra előtt pár perccel:
– Fizetek!
– Gyere, menjünk sétálni – vezet ki kézen fogva a bárból, mint aki érzi, nyeregben van már, pedig nem egy fehér lovon érkezett.
Ülünk a szeles Duna-parton behúzott nyakkal, szorosan összekuporodva, és egy gyámoltalan kisfiút látok magam mellett, akinek a hideg kézfejét dörzsölgetem, melengetem óvón, nehogy megfázzon, ha már vállalta értem ezt a szerinte embert pusztító helyzetet.
Gondolkodási időt kérek.
– Tamás, hidd el nekem, nem lennénk egymás mellett sem boldogok, sem hosszú életűek… – köszönök el tőle könnyes, nevetős szemmel a gyermekkorom és a közelmúlt emlékeit, szüleim veszekedéseit felidézve, és hazafelé menet gondolatban átölelem édesapám lelkét, hogy ne fázzon ott a távoli kozmoszban, ha már nem lehet velem.
Kommentek