Osztálytalálkozó

– Bújjunk el!
Mindannyian az út menti sövény és a buszmegálló között vacillálunk.
– Srácok, ez már nem a napközi! Egy perce lesz Kovinak megállni – tesz rendet apai szigorral közöttünk Zsoló, aki úgy látszik, menthetetlenül felnőtt…
Miért a legönzetlenebbnek van a legkisebb autója? – ötlik fel bennem a spontán társadalmi leképződés, miközben egymást tuszkoljuk az apró Suzukiba.
– A müncheni Oktoberfest két évi sörfogyasztását hoztuk? – nyög fel Rudi fájdalmasan beszorítva a tömött hátizsákok és nejlonzacskók közé, miközben tetriszekbe rakosgatjuk az elszorított végtagjainkat a már mozgó autóban.
A “jó emberek kis helyen is elférnek” mondás senkit nem dob fel, mert az extra kényelmetlen utazás előhozza mindannyiunk gyengéit, és pár perc múlva a szakorvosi rendelő reumatológiai várójában érzem magam.
– Én úgy tudok majd csak kiszállni, ha hátratolhatom az ülést – szervezkedik jó előre Vöri, nyakában a hosszú lábaival és több karton sörrel.
– Ne is mondd, én a csípőmmel járok orvoshoz és a sarkantyúmmal – emeli a tétet Rudi, akiről félfüllel azt hallottuk, a póker lett a mindene.
– Tudnál nekem ajánlani valamit az aranyeremre – súgja halkan Zsoló, nehogy a többiek előtt elveszítse a tekintélyét, és újra kelljen építenie, mint másodikban, amikor egy szülői értekezlet után a saját anyukája jóvoltából, mindenki számára kiderült, hogy éjszakánként még bepisil.
Az osztály keménymagjának másik fele már emelkedett hangulatban ünnepli Janáék kertjében, hogy jövőre lesz negyven éve az általános iskola befejezésének.
– Ezt a madagaszkári fűszeres gint is kóstold meg – ajánlgatja Jana felesége a házi szilva után és a harminc éves Calvados előtt a kedvencét.
Koccintunk a jelenlévőkre, az egész osztályra, az élőkre és a holtakra.
Picit elszontyolodunk. Fogyunk. Mindenkinek van egy kedves szava vagy története a halottainkról. És persze kevésbé kedves is…ki, mire emlékszik szívesebben…
– Munkavédelmi lánckesztyűben kellene ezt csinálnunk – hívom fel a lányok csoportjának a figyelmét a magasabb véralkoholszint veszélyeire zöldségaprítás közben, de azon a szinten már túl vagyunk, hogy komolyan is vegyék.
– Kitalálod, mi ez? – kínálgat Jana egy tálca töpörtyűvel, és a nap kedvenc rágcsálnivalója és egzotikuma lesz a sült csirkebőr.
– Emlékszel, amikor összeverekedtünk? – feszül az osztály Kappa hímje Zétához a bogrács mellett, hogy a közöttük lévő egzisztenciális különbséget ezen a szinten is megfordítsa.
– Nem – néz át rajta nyugodtan Zéta a gulyás kevergetése közben, mert intelligenciában és magasságban soha nem ér fel hozzá Kappa, hiába is próbál két lábon ugrálni az arcába.
Talán később…, estefelé, ping pongban sikerül…
– Ó, nem jön a meglepetés vendég – nézi csalódottan Ági,az osztály motorja, a telefonját. – Lemondta.
Pár percig szenvedélyesen vitatkozunk, másodikig vagy harmadikig járt-e az osztályunkba Géza, aki azóta a legtöbbre vitte közülünk, és mint nagy ember, indul az önkormányzati választáson is.
– Elsőben mellette ültem – hívom be az egyetlen, ám de örök emlékemet róla, – és órán végigpisilte a lábamat, mert nem mert kikéredzkedni. Biztos, azóta is szorong…
– Úgy látszik, ez a történet nála is beégett, mert nekem is mesélte, amikor meghívtam – kuncorászik Ági, és a forró gulyásleves mellett szorosan ülve, jókedvűen sztorizgatunk.
Egyik történet máris öt másikat elevenít meg. Egymás szavába vágva, túlkiabálva, kiegészítve, csapkodva, nevetve, fel-felugrálva az asztaltól idézzük fel a múltat. Jót, rosszat. A gyerekkorunkat.
– Emlékeztek, mekkora szerelem volt? – jutunk el a nap és a nyolc év csúcspontjához.
Mindenkinek volt. A memória még a gyengébbeknél is bekapcsol, és az aktivitás eléri decibelben a kertvárosi tűréshatárt.
– A Horváth Kati olyan szerelmes volt belém, hogy hozta a táskámat iskolába jövet – üvölti Vöri kipirult arccal, és nem érti, miért szörnyülködünk rajta. Negyvenöt év után.
– Kati lovagina volt – bólogatnak a fiúk, és fenékig isznak a nők ezen típusára. – Ebből kevés van. Egyre kevesebb – és savanyú arccal többen hazalátogatnak egy percre gondolatban a hitvesi ágyukba.
– Ti sem vagytok lovagok – replikázunk velük mi, lányok, de szerencsére a ping pong forgó megmenti a hangulatot.
A játékban egyenlőek vagyunk. Most már. Örülünk egymás sikerének, nevetünk a bénaságainkon, egyikünk elesik, felsegíti a másik, kúszunk, mászunk a labdáért.
– Olyan jó újra gyereknek lenni…- tesszük le a ping pong ütőket és öleljük egymást mindannyian.
Hosszan.
Soha ne felejtsük el.
Találkozunk minden évben. Janáéknál.