– Komolyabban kellett volna vennem a Piedone becenevet – bosszankodom magamban, és próbálom kiszabadítani a nedves, puha kézfogásából a kezemet.
Bár a mai egyetemisták inkább látnák benne Banános Joe alakját, mint Rizzó felügyelőjét…- téved a szemem a terméskövek közül kihajtott gyomokra, mint az igénytelen megjelenésére. Egyetemi tanár?
– Csalódott?
– Nem – vágom rá túl gyorsan, de bátran nézek a hunyorgó szemébe, mert nem látszik a bőrredők alatt.
Egy határozott kézmozdulattal a pesti korzó hosszanti irányába jelöli ki a séta útvonalát, és egyúttal meg is célozza a végét.
Addig talán kibírom…
Kattog az agyam. Emberség, udvariasság, tapintat, hogy lesz ez…? Egy percet sem szeretnék vele tölteni.
– Mellékvesehormon problémáim vannak – intézi a bejelentését egy kenyérszeletet morzsáira szétrázó galambhoz, mint hozzám, de egy villám mandinerből rám pattan a tekintete, majd vissza a galambra, hogy ellenőrizze, milyen hatást váltott ez ki a szárnyasban.
Egyikünk sem vett rajta semmi különöset észre, ezért pár métert csendben sétálunk egymás mellett tovább.
Ránk tűz a délutáni nap, csorog végig a veríték a gerincemen, a halántékomon, a magassarkú szandálomban minden lépés kínszenvedés.
Egyszerre kívánhattuk meg a kávéház teraszán hűsölő vendégek jeges italát, mert megállva az út közepén, benyúl a kicsit már kopottas teszkós szatyrába, és nagyot húz a Mizse szénsavmentes vízéből.
– Ez jólesett – törli meg elégedetten a száját, és egy intéssel megerősíti, jó felé megyünk. – Otthon minden lépésemet előre megtervezem, hogy semmiért ne kelljen visszamennem, ha már elhaladtam mellette. Szigorú szabályok között élek. Mindennek megvan a helye és az ideje.
Felvillanyoz az életmódja.
– Én a négy gyerekkel úgy fogom fel az életet, mintha egy hangos, vidám, olasz karnevál lenne… – alapozom meg az összeférhetetlenségünk fő okát, legyen később hová visszautalnom, és teszek egy pár feltűnő táncmozdulatot, hogy nyomatékosítsam az otthonomban dúló “dolce vitát”.
– A relativitásról, a kozmosz fekete lyukjairól azért elbeszélget velük, ugye…? – kapaszkodik még egy gyenge elméleti fűszálba, mielőtt bedobná a nyakában logó nedves törölközőt a korzón pihenő turisták közé.
– A reality- re gondol? Ja, igen. Minden valóság show-t megnézünk, és meg is beszéljük, amit látunk. Úgy nevelem őket, hogy legyen véleményük – bólogatok öntudatosan, és gondolatban megveregetem a vállamat.
Szamba!
– Rita, ne haragudjon – néz hirtelen az órájára, de mégis az egyenes utat választja a kifogások helyett, – ne raboljuk egymás idejét. Úgy érzem, mi nem illenénk össze…Nem elég…, hogy is mondjam, hogy ne sértsem meg? Nem elég…tanult.
– Óhh, valóban…? – szomorodom el. – De be kell látnom, Önhöz, Tanár úr, egy komolyabb és műveltebb hölgy illene…
– Valóban…És még valami…már messziről láttam a cipőjéről, hogy maga nem hozzám való…,de gondoltam, udvariasságból megyek magával egy kört.
– Nagyon kedves gondolat…és megtisztelő, Tanár úr…
– Mondd, Béla! Ennyire utálsz?
– Dehogy! Segítettem mind a kettőtöknek rálátni, időnként jobb az egyedüllét, mint a társas. Nincs igazam…?
Kedves Molnár Jácint!
Örülök a véleményének, én is hasonlóan gondolom.
Sajálom, hogy a történet vezetéséből nem derült ki, hogy ez egy ürügy, hogy önként köszönjön el, ne nekem kelljen akár picit is megbántanom. Inkább vállaltam, hogy rólam mondjon véleményt.
Egy novellában.
Baráti üdvözlettel
Baradlai Rita
Jó napot kívánok! Ez egy szeleburdi írás, véleményem szerint. Jobb lenne, ha a Tisztelt szerző elgondolkozna azon, hogy hol vannak a lelki defektjei. Egyedül nevel 4 gyermeket és arra neveli őket, hogy legyen véleményük egy felszínről? Megnéznek mi den valóságshow-t? Abból tanul a gyermek? Teljesen mindegy, hogy mennyi idősek a gyermekek! Egy gyermek nem a valóságshowból fog tanulni. A példamutatásból fog tanulni. Mindig abból, hogy a szülő gondolatai hol járnak, milyen érzések van benne, és mit sugárzik ki belülről. A gyermek mindig érez mindent! A Tanár Úr finom volt és tapintatos, teljesen a jelen pillanatában. Gratulálok Tanár Úr!