Közkívánatra

– Apa, miért nem adod oda a telefonodat? Kik azok a nénik a telefonodban? Melegük van nekik is? Apa, büdös vagy, de Anya mondta, hogy így is szeret. Én is szeretlek. Apa, alhatok ma veletek? Apa, te miért horkolsz hangosabban, mint Anya? – csapong az óvodás korú kislány magában.
– Ne zavard apádat! Nem látod, hogy el van foglalva?
– De miért mondta a szomszéd nénire, hogy kurva? És az mit jelent?
– Ne kérdezz minden butaságot! Maradj csendben!
Hálával néz mindenki ki maga elé a délutáni dugóban a kilences buszon, mert kényszert érzett, hogy tudásához vagy humorához mérten válaszoljon a kislánynak az apja helyett.
– Úgy okosodik a gyerek, ha kérdez – néz fel zavartan a telefonjából az olaj és festékfoltos kezeslábasban ülő férfi. – Hagyd, hagy kérdezzen…Mire vagy kíváncsi, Kincsem? – fordul kényszeredetten a cserfes kislány felé.
– Az ázsiaekszpreszben miért Liuék mentek haza?
– Ezt anyádtól kérdezd, ő nézi azt a baromságot. Van még valami, amit feltétlenül itt szeretnél megtudni a buszon, és nem várhat hazáig?
– Miért sirattad tegnap az anyu popsiját? – fordul teljes gyermeki kíváncsiságával a szőke loknis kislány az apja felé, ha már ilyen kitüntetett figyelmet kapott.
Erre a talányra, minden hallótávolságban álló utas a kislányhoz legalább hasonló érdeklődéssel várja feszülten a választ. A besűrűsödő csendből ítélve, inkább jobban…
– Anyádnak a foga fájt, és ő sírt.
– De Apa, miért itt szállunk le? – hadonászik a levegőben reptében a kislány. – Hallottam, hogy te…
A busz ajtó hangosan becsapódik, és az utasok csalódottan néznek a távolodó férfi bíborvörös arcába.
– Soha nem tudjuk meg, hogy siratta, mint siratta, és valóban siratta-e… , mit gondol? – tűnődik a mellettem álló rokonszenves férfi.
– Részleteket nem tudunk már meg, maximum az óvónénik holnap, de a meneküléséből ítélve, nagy gyász lehetett…
Mindenki nevet körülöttünk.
– Megiszik velem egy kávét? – mosolyog ellenállhatatlanul.
– Köszönöm a meghívást, de…
– Talán…, holnap? – kotorja elő a névjegykártyáját. – Szervizben van az autóm, nem gondoltam, hogy ennek még ma örülni fogok.
– Ne kéresse magát! Menjen csak kávézni, anyukám! Szép szál ember ez, az Isten is egymásnak teremtette magukat…
A busz közönsége egy emberként tapsol.
– Jó, jó…- állok zavartan, és legalább olyan vörös az arcom, mint Jázmin apukájáé volt. – Akkor holnap… – ugrom le a buszról az utolsó pillanatban.

– Kérdezzen! Úgy okosodik, ha kérdez… – kínál udvariasan hellyel és összenevetünk. – Pincér! Rendelni szeretnénk…