Aranykalitka – Randi IV.

– Ne haragudj, mennem kell. Anyut most vitte be a rohammentő…
– Vidd az autómat – adja a kezembe a sport Merci slusszkulcsát.
– Károly…
– Szólíts Karesznek!
– Karesz…
– Tudod, mit…viszlek én!
Nem merek a műszerfalra nézni, végül is mindegy így száz felett, mennyivel csapódunk a Dunába.
Kis szerencsével, együtt is odaérhetünk Szent Péterhez anyuval – kapaszkodom a bőrülésben, és a következő kifarolásnál már felesleges is elemeznem, mi okozhatja a hányingeremet.
Letetetem magam az öléből a kórház kapuja előtt, még lélekben sem szeretnék új házasként átlépni a küszöbén.
– Add meg a címedet, vitetek a gyerekeknek valami ennivalót.
– Karesz…
– Tudom…, már tegnap megfőzhetted a mai vacsorát…Csodálatos nő vagy.
– Nem, de nem is…
– Főzzek én? – kap a lelkesedése már lángra. – Cukkinit rántok, karfiolt, a chilis babom szenzációs…, el leszek a gyerekekkel, míg haza nem jössz…
– Karesz! Másfél órája ismerjük egymást!
Remegek az idegességtől. Köszönés nélkül hagyom faképnél.
– Megvárjalak?
Kétszer nyomom ki a hívását az anyu betegágya mellett.
– Rita, miért mászol fel a radiátorra? Nem kell kinyitnod az ablakot, megy a légkondi. Ki ne ess! – hozom anyukámra a második szívrohamot egy órán belül.
Az elsőhöz is van némi közöm…, de csak mert túlaggódik.
Egy betegszállító takarásában hagyom el a kórházat.
– Bent aludtál anyukádnál? – nyom el egy ásítást Karesz szemrehányóan másnap reggel. – Több órás tárgyalásom lesz a franciákkal, utána a német partnerekkel, megadom az SOS vonalamat, ha utol szeretnél érni bármilyen ügyben.
– Nem hiszem, hogy…
– Bátran hívj, a titkárnőm bekapcsol a tárgyalóba. Ha kell, kocsit küldetek, nehogy taxiba ülj…
A fejemben már tegnap óta verik a vészharangot.
– Hétvégére ugorjunk le Tribunjba, ott vesztegel a vitorlásom.
– Na, de én…
– Jó, ha közelebb akarsz maradni a kórházhoz, van egy úszó lakóhajóm a Tiszán.
– Ne haragudj, de nekem most nincs semmi kedvem…
– Megértelek, persze. Akkor maradok én is veled Pesten. Elviszlek vacsorázni, és veszek ki egy szobát
a Marriottban. Találkozunk holnap hatkor.
Fekszem szombat délután háromkor az ágyamon széttárt karokkal, csukott szemmel, és a nagy fáradtságon kívül nincs bennem semmi, csak egy nagy űr. A következő pár órában meg sem tudok mozdulni, úgy érzem, még a szemhéjam is lebénult.
Anyukámon a jövő héten életmentő szívműtétet kell elvégezni.
Nincs erőm felemelni a telefonomat, hogy lemondjam a ma esti randevúmat. Minden sejtem sztrájkba lépett.
Éjszaka sms jött:
– Ezzel a csokorral vártalak…( kép mellékelve)
Elvittem édesanyámnak.
Azt mondta, fiam , te jobbat érdemelsz.
– Meséltem anyukámnak rólad.
Azt mondta, kislányom, menekülj!