– Itt jó lesz? – kéri az áldásomat.
A sípálya tetején állunk, alkonyodik.
Feljött már az esthajnalcsillag, de még messzire ellátunk a hegyek között. A nyári hőséget gyorsan hűti a sűrű erdő közelsége, a völgy felett elfutó lehelet összekuszálja a hajamat.
A természet hangjai, megfoghatatlan ereje magával ragad, magába szív, befogad minket.
Lehalkulunk, lelassulunk.
Megérkeztünk.
Gondolatban is.
A csendünkkel tisztelgünk a nagysága előtt.
Nehezen mozdulunk.
– A csomagtartóban van a pokróc és a hálózsák, segíts kiteríteni.
– Várj, kevertem a patikában a szúnyogok és a kullancsok ellen citromos, eukaliptuszos olajat, átkenlek.
A lábai előtt térdelve, egy pillanatra Magdolnának érzem magam. Átfuttatom ezt a képtelen párhuzamot a lelkemen, de inkább jólesik, mint megrökönyödök. Elmosolyodom a sötétben ezen az új Ritán, és dupla adaggal masszírozom át a szőrös lábszárát, tovább maradhassak ebben a gondoskodó, női szerepkörben. Tetszik.
– Mindent idehoztam a kocsiból – teszi a takaró mellé a kosarakat. – Rosét kértél, rosét kapsz. Meg borospoharakat. Vagy inkább sört innál? – becsúsztatja a jégakuk alá az üvegeket arrébb tologatva a sütiket.
– Nézd, micsoda pástétomok! – dicsekszem én is végigmutogatva a kínálatot. – – A Babkából rendeltem. Céklás kecskesajtos, mézes fetás, padlizsánkrémes…
– Uhhh, az olívabogyók is jól néznek ki.
Összeszokottan pakolgatunk, hogy minden csak karnyújtásnyira legyen.
Apró meglepetések, figyelmességek. Örülünk, mint a gyerekek.
– Egészségedre – koccintunk egymásra nevetve, mintha ösztönösen tudnánk, ezzel is távol tartunk minden ártó szellemet a tisztáson.
– Ezt is kóstold meg – tunkolom a csicseriborsóba a baguette-t, dobok rá olívabogyót, és nem tudjuk eldönteni, melyik krém ízlik a legjobban.
Az ennivaló sokszínűsége, az ízorgia látszólag lefoglalja minden figyelmünket, mégis úgy ülünk, mozdulunk, hogy egymáshoz érjünk. Csak úgy…, véletlenül.
– Nagyon finom.
A térdének dőlök, becsúsztatja a lábát az ölem alá, mindenhol ott felejtünk a másikunknál valamit. Nehéz lenne kibogozni kihez, mi tartozik.
Ebben a pár órában egymáshoz.
Megcsókol.
– Nagyon finom.
Mindent végig kóstoltunk már, de nem tudunk betelni a terülj, terülj asztalkával. És egymással sem…. Újra és újra meg kell ízlelnünk egymás csókját.
A vacsora végén leheveredünk a hátunkra, szorosan összebújunk, és
megfogja a kezemet.
Kitágul minden érzékszervünk.
Káprázat. Szóhoz sem jutunk.
Belefelejtkezünk a látványba. Ezer és ezer csillag ragyog ránk.
Hallgatózunk. Álmában trillázik egy kismadár. Távolabb egy-két tücsök ciripel.
– Hallod a sámándobot? – kúszik fel távolból az ütemes, mély hang.
– Én zsidó vagyok.
– Én nem. Fogadd el ezen az estén, Dobogókőhöz tartozik.
– Igazad van. Lüktet bennem valami, valami megfoghatatlanul jó. Az első piknikem. Ötvenhárom
évesen. Az első igazi, közös randink. Mi történik velünk?
Átölel, óvón betakargat.
Az ég magához emel.
Szerelmes vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: