– De ne gyere be…! Nem érted? Emma, nem kell bejönnöd! – győzködi ikertestvérét Zorka. – A Mami szerzett egy tolókocsit. – Nem, nem tudok menni… Nem, már a kezemet sem tudom felemelni. A tampont sem tudtam már feltenni – most már hangosan zokog, míg a tolókocsival a piros csíkot követem a Honvéd Kórház Sürgősségi Osztályára. – A WC-ről is a Mami húzott fel – csuklik el a hangja. – De ne idegesíts, Emi! Nem kell bejönnöd!
– Zorka, nálad van a TAJ- kártyád? – esek kétségbe, ahogy meglátom a recepciót.
– Nincs – int a fejével, hogy én se idegesítsem már, épp elég baja van önmagában és az idióta testvérével.
– Most mi lesz? De ciki… – fohászkodom a hívó vonal előtt toporogva.
– Emma, ha bejössz, megöllek – nyomja rá a gombot, hogy rám is tudjon figyelni. – Lefényképeztem. Az egyik albumban megtalálod – veteti ki a telefonját az álla alól. – Ez a kretén be akar jönni, hiába mondom neki, hogy neeee….
– Nem mindegy neked, ha itt van? Legalább megkérem, hogy hozza be a töltőaksit és a pulóveremet.
– Ne akard, Mami! A Mammut terasz megnyitóján van, többet ivott, mint ahogy szeretnéd látni…
– De ciki…- vizionálom a ránk váró éjszakai megpróbáltatásokat.
A recepción láthatóan jó hangulatban telik az ügyeletesek műszakja. Akár csapatépítésnek is nézhetnénk innen a plexi másik oldaláról a bent folyó eseményeket. Egy egész vidám, de hosszú történetet ad elő a beosztottjainak a százkilencven magas, százhúsz kilós műszakvezető. Megvető oldalpillantásokkal jelzi, egész közelinek érez a négy méter sugarú aurájába lépve.
– Ki küldte magukat? – szán meg egy fiatal fiú a történet befejezése előtt.
– Senki. Az ügyeletes diszpécser azt mondta, inkább vigyem be személyesen a lányomat, mert legalább öt órát kell várnunk, míg odaér valaki hozzánk, annyi címre hívták őket. Az ügyeleten pedig nem volt orvos, az asszisztensnő azt javasolta, hozzam ide, úgy is ez lesz a vége.
– Mi a baja a lányának?
– Két napja nincs jól, nagyon fáradt volt, de én a napi tizennégy órás nyári munkával magyaráztam a kimerültségét. Napközben egyre erősebben fájtak az ízületei, de pár órája rohamosan romlik az állapota, se menni, se fogni nem tud a fájdalomtól.
– Rendben, üljenek le, vegyenek be egy “végtelentürelem” kapszulát, egyszer majd csak sorra kerülnek…
Zorkával óvatosan körülnézünk a félig ülő, félig fekvő elcsigázott járóbetegek és a legalább annyira elcsigázott kísérőik között.
Nem is tudjuk, kit sajnáljunk jobban…, aki szenved, vagy aki nézi a hozzátartózója szenvedését a várakozás örökkévalóságában.
– Te hogy kerülsz ide? . nézünk egy óra múlva Emmára, mint egy jelenésre.
– Taxival. Idejárnak az emberek meghalni…? – kezeli inkább tényként, mint kérdésnek a benyomását egy röpke körbepillantás után. – Hoztam nektek mindent, ami kell. Kiürítettem a hűtőt. Elhoztam a paradicsomos, halas tésztát, a sajtot, a padlizsánkrémet, a sajtreszelőt, kést, villát – vesz mindent ki a papírzacskójából, és egyenként ejti az ölünkbe.
– Emi, de ciki…
– Legalább lesz mit ennetek…, itt leszünk egész éjjel. Nem? Zorka, kimegyünk cigizni?
– Megőrültél? – hördülök fel.
– Miért? Zorka, nem akarsz cigizni? – néz rá elképedve az ikertestvérére a kissé illuminált Emma.
– Dehogynem, menjünk!
– Nem vagytok normálisak, most vettek tőle vért! Bármelyik pillanatban szólíthatják egy másik vizsgálatra.
– Majd azt mondod, elvittem pisilni – forgatja a tolókocsit Emma irányba, és eltökélten visszatolja a piros csík mentén a kórház kijáratához cigiéhes ikertestvérét.
– De ciki…- süllyednék el szégyenemben a várakozók között.
– Mami, a lányaid kritikán aluliak…- szidja az idősebbik fiam a húgait a harmadik telefonja után is, de az aggódástól szét veti a feszültség. – Ugye, nem sclerózisos? Nyugtass már meg! Hívj azonnal, ha megtudtál valamit! Ezek mekkora felelőtlen emberek! Cigizni mennek…, ilyenkor…Én is még ilyen hülye voltam érettségi után?
– Hoztunk neked inni – gurítja mellém Zorkát Emi, és leül mellém a padra. – Szóval, idejárnak az emberek meghalni…
– Menjetek haza, nem bírom hallgatni! A mami azt hajtogatja mindenre, hogy de ciki, te meg az idejárnak meghalni az emberek szövegedet nem tudod abbahagyni. Hívjuk ide Milánt is, ő meg mindenkit megrángatna, hogy a fejét a kezébe adja…
Nevetve adunk igazat Zorkának és magunkba szállunk.
– Jöjjön megmérem a vérnyomását – lép az egyik asszisztensnő Emmához, aki egyhangúan fogadná el a felajánlást, és némán követi a vizsgáló felé a testes nőt.
– De nem ő a beteg – nyögünk fel Zorkával, és a nevetéstől kínkeservvel próbál kikászálódni a tolókocsiból.
– Nem értem az embereket. Én tiszta fehérben vagyok, Zorka feketében. Nem látják a különbséget? – füstölög Emma magában, és leül mellém a padra.
Némán várakozunk.
Ezen a belső részen a fekvőbetegek sorakoznak egymás mellé tolva. Főleg magányos, idős embereket látunk kis pakjukkal a lábuk között, fedetlen felsőtesttel a légkondicionáló huzata alatt. Az egyik soványka néni lecsúszott az emelt hátú ágy aljára, összekuporodva már segítségre sem vár, egy testesebb férfit éppen most emelnek át a fizetős mentősök a hordágyukra egy lepedő segítségével, amiből éppenhogy nem pördül le a földre.
Lehajtott fejjel hallgatjuk az egyik néni hangos jajgatását pár méterre tőlünk.
– Hogy tudnak ezek egész éjjel nevetni? – tör ki Emmából a sírás a betegfelvételi felől idehallatszó hahotáktól.
– Megalázó, embertelen állapot. De a főnökük a faszfej, az játssza az eszét a nővérek előtt.
– Mami, én nem bírom ezt hallgatni. Szegény néni is…senki nem kérdezi meg, miben segíthetne neki.
– Menj oda, és kérdezd meg!
Emma letörölgeti a könnyeit, és eltökélten, fiatalosan, enyhe alkoholos állapotában megy megmenteni az egész világot.
Kedvesen a néni fölé hajol, egyre hangosabban kérdezgeti tőle, mi a baja, de mivel nem kap választ, magától találja ki, hogy tudna a szenvedésén enyhíteni. Megigazítja a feje alá gyűrt pulóvert, átmozgatja a lábait, betakargatja a lecsúszott lepedővel. A néni remegő kézzel megsimogatja az arcát, és együtt sírnak tovább.
– Mami mondta, hogy süket? – leplez le Zorka a vizsgálatból visszatámolyogva.
A csínyemen aprókat kuncorászva a megható képsor után, inkább segítek viszonylag kényelmesre kipárnázni a hátát a tolókocsiban.
– Kitoljalak cigizni? – nyüzsög újra Emi, hogy hasznossá tegye magát.
– Ne…- csukom be egy pillanatra a szememet kétségbeesésemben, de megmentenek az égiek.
– Menjen le a röntgenbe – lép oda egy fiatal nővér Emmához.
– Nem ő a beteg – néz a tolókocsijából Zorka most már zordan a csinos nőre. – Ennek sincs agya – értenek egyet az ikertestvérével, és prüszkölnek felháborodásukban, hogy még a tolókocsi sem elég egy szakembernek ahhoz, hogy lássa közöttük a különbséget.
– Maga meg mit ugrándozik itt… – szól az ügyeletes orvos Emma után, aki egy újabb kólát vett az automatában, míg Zorkára várunk a röntgen előtt. – Pár perce még az ujját sem tudta összeszorítani. Szórakozik velem, mondja…?
– De még milyen jó, hogy nem tartotta magában a véleményét…- hálálkodom az orvosnak. – Holnap reggelig várhattuk volna az eredményedet – teszem hozzá halkan Zorkának, miután az orvos zavart poénkodását nevetésünkkel végigasszisztáltuk.
– Mélységesen unom már a “ jaj, annyit ittam, hogy kettőt látok” csattanós beszólásokat is a pultban munka közben, és mindegyik azt hiszi, hogy ez a fergeteges gondolat, csak az ő agyában született meg…
– Menj haza. Megleszünk itt már nélküled is Zorkával. Holnap dolgozol.
– De én fontosabb vagyok neki, mint te… – néz önérzetesen Emma.
– Igazad van, de én a cigizésnél most komolyabb dolgokat is kézben tudok tartani.
– Tényleg menj haza – ad engedélyt Zorka, és újra elsírja magát. – Pihenj, szükséged van alvásra.
Mami, takarj be, fázom, és úgy érzem, nem bírom tovább. Bárcsak maradtam volna otthon, legalább
feküdhetnék.
Nem tudom vígasztalni, magam sem tudom, hány órát fogunk még itt ülni a többi szerencsétlennel.
– Ez a fiatalember öt órája fekszik a hordágyán, arra vár, hogy megműtsék. Akikkel együtt érkeztünk, még átszállítják egy másik kórházba, két órája várnak a mentőre – sorolom Zorkának a mellettünk lévő emberek kálváriáját. – Kislányom, abban reménykedjünk, hogy nincs komoly bajod…
– Antibiotikumot írtam fel a lányának. A torokgyulladásból alakult ki ez az ízületi fájdalom, ijesztőnek látszik, de hamarosan jobban lesz.
– Mami, adnál tüzet? – áll imbolyogva Zorka a kórház kapuja előtt, és egyik kezével nehezen alátámasztva a másikat, fájdalmak között csúsztat egy szálat a szájába.
A taxira várunk. Hajnalodik.
Nevessek vagy sírjak?
– Rosszul tartod az öngyújtót. Nagyon gáz vagy, Mami.
Ne úgy! Fordítva!
Mindketten nevetünk.
Kínunkban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: