– Úristen, mit látok a szemedben?
Védekezésképpen az itallapra rebben a tekintetem, aztán a kávézó teraszát körbeölelő virágokon fut végig. Idegesen megdörzsölöm a mutatóujjam második percével az orromat, aztán a számat, és egy megadó sóhajjal lassan belenézek a barátnőm tükrébe, hadd lássam magam kívülről is:
– Mit látsz?
– Mérhetetlen szomorúságot.
Egy pillanatra befelé figyelek, és farkasszemet nézek a sejtjeimben lüktető, elviselhetetlen fájdalommal.
– Szerelmes vagyok – vallom be hangosan az egész világnak, de leginkább magamnak.
Tapintatos csend borul körénk.
Még a belvárosi forgatag is halkan kivár.
Apró, pici fecniket tépkedek a szalvétámból és lesütött szemmel meredek magam elé. Mondatfoszlányok, egy hol meleg, hol rideg és határozott kék szempár, puha,puha csókok, óvó kezek, gyengéd érintések friss élményei villannak be.
Figyelem a szívem szabálytalan dobolását, és önkéntelenül is a mellkasomra teszem a tenyeremet, hogy kívülről támogassam, tudja, még sincs egyedül. Itt vagyok például én…, hogy szeressem és megbecsüljem, ha már értem és miattam akar megszakadni.
– Épp itt volt az ideje…, nem gondolod? – jegyzi meg óvatosan a barátnőm, és szaggatott, ideges nevetéssel szeretne szóra bírni.
Nem tudok megszólalni. Csak sűrűn bólogatok. Igen, itt volt már az ideje, hogy sok év után végre nyissak, és megengedjem magamnak, valaki szeressen.
A torkomban nő a szorítás. Robbantanom kell, hogy átjusson a hang:
– Én vagyok a harmadik…! Érted?
Most már mind a ketten a koktélunkra koncentrálunk. Móni a szívószálával próbálja a málna darabokat a pohár szélére szorítani és felszúrni, kevés sikerrel, mert szétmálnak, én meg csak tekergetem a sűrű bazsalikombokrot a jegek között, tulajdonképpen azt sem tudom, mit is rendeltem…
Mindegyis, legalább a rekedtséget oldja.
– Véletlenül derült ki?
– Nem.
Nincs mentségem. Nincs kire ujjal mutogatnom, hangosan szidnom, megátkoznom. Én vagyok és ő ebben a hármasban.
– Gyerekkori haverom volt. Hosszú évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára, és egy nevetséges posztomra írt vicces megjegyzésének köszönhetem, hogy újra felvettük a beszélgetésünk fonalát. Külföldön dolgozik, és veszélytelennek tűnt az én elefántcsonttornyomból nézve, közel engedhetem magamhoz, attól még bőven maradhatok független, gondoltam. Mire hazalátogatott, már szerelmes voltam belé. Az éjszakába nyúló beszélgetések, chatelések az életem részévé váltak. Rengeteget nevettünk. Mindig “szépbolond” gyógyszerésznőnek hívott. Aztán egyik nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Hadarva, zavartan dadogva magyarázta egy régi kapcsolatát, aki váratlanul lépett vissza az életébe egy hosszútávú munkakapcsolat folytán. Napokig nem tértem magamhoz.
A szívószálammal zúzom össze a bazsalikom leveleit, talán van annyira puha műanyag, hogy ne lyukasszam ki a pohár alját.
– És itt jön az én felelősségem…Az első éjszaka még forgolódva dobáltam magam hangosan elküldve őt a büdös francba. Aztán amikor leszállt a repülőről, és egyenesen a patikába taxizott, ott már csak sodródtam…, és engedtem a “csakegyszeröleljükmegegymást” kísértésének.
A kezembe temetem az arcomat, és újra átélem az örömét. Aztán három hét örömét. Már nem érdekel, ki hallja körülöttünk:
– Móni! Úgy éreztem, megérkeztem. Ennek a férfinak a karjaiban akarok ezután mindig ébredni, neki szeretnék vacsorát főzni, és ápolni, ha beteg lenne.
– De akkor mi a baj? Itt van, téged akar.
– Hétfő hajnalban visszautazott…
– Na jó, de miben maradtatok?
– Jelentkezni fog. Ennyiben.
– És ez neked nem elég? Bízz benne! Higgy magadban! – Móni hangja lelkesítve szól.
Összeborulunk.
– Elküldtem már neki a búcsúlevelemet…
– Mi? Megőrültél? Most én mondom, hogy bolond vagy!
– Nem vagyok bolond, sajnos. Megírta, hogy ma még nem, de holnap már nem lesz tiszta. Megszületett a szándék… Összetört bennem minden.
“Úgy érzem, magamra hagytál ezzel a szerelemmel – olvasom fel inkább Móninak a jegyzeteim közül az üzenetemet. – Akarva , akaratlan látom, ha fent vagy a messengeren, és azt is érzem, lezártál felém. Az okát tudom. Elfogadom.
Túl intenzívek az érzéseim ahhoz, hogy ezt a mesterséges kómát el tudjam viselni. Kíméletlennek tartom a viselkedésedet még akkor is, ha te időben szóltál, van egy jelenvolt csajod. Nem akarom magamat áltatni és győzködni, hogy ebből még lehet normális párkapcsolat, mert nem lehet. Elköszönök tőled. Mivel minden meglepően és rendhagyóan történt köztünk, egy klasszikussal búcsúzom: Dögölj meg! ( persze ne…, de igen…, hogy a te stílusodat is idecsempésszem)
Gyalog megyek végig a hídon hazafelé a kánikulai nyárestében. Gyönyörködöm a kivilágított panorámában, és mindennél jobban szeretnék sírni.
Végigmegyek a korzón, és leülök egy padra, hogy erőt gyűjtsek. Még a fél város előttem jár.
Mellém ül a szemközti hajléktalan keverék kutyája, és némán együtt nézzük tovább a Duna habjait.
Észrevétlenül kezdem vakargatni a fülét, hogy vigasztaljam, az élet néha sanyarú, de mégis szép.
Patakokban hullik a könnyem.
Ő vigasztal.
Ha már kimondtam, el is kell hinnem, az élet szép.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: