Tündérmese

– Jól áll magának ez a bicikli.
Gyorsan átpörgetem a kezemben lévő recepteket. Vérnyomáscsökkentők, koleszterin, enyhe cukorbetegség. Nincs az elmebajra utaló szer az idős úr gyógyszerei között, mégis jó lesz vigyázni.
– Igen…? – próbálok időt nyerni egy bizonytalan kínmosollyal, aztán inkább az egyenes beszédet választom a várható faggatózás elkerülésére: – Nekem nincs biciklim…- húzom össze a lábujjaimat a papucsomban aprón szorongva. Ki tudja, milyen reakciót vált ki az ellenvetésem.
– Azt hittem, ezzel jár dolgozni… – lép félre a látóteremből békésen.
Egy aranyos, sárga, női csepel kerékpár mosolyog rám a kinti fiókoknak támaszkodva, és kedvesen invitál a megjelenésével egy sétálóutcás városnézésre. Szalmakalappal, hosszú, csíkos szoknyában tudnám elképzelni magam rajta, ahogy a friss francia kenyérrel a kosaramban, hazafelé tekerek a lányregények oldalain.
– Milyen szerencse, hogy a takarító nénink nem hagyta kint a seprűjét takarítás után… – viccelődöm meglepetésemben a férfival. Mennyire nem a stílusom egyik jármű sem, de a tréfát félretéve: – Ki hagyta itt a biciklijét?
– Jaa, én voltam – lép a patikába Dembinszkyné Tarajos Emese teli szájjal, hellokittis pólóban, jobb karjával jelentkezve. – Nagyon el voltak foglalva – szabadkozik kérdés nélkül is. – Nem akartam magukat zavarni. Csak átfutottam a cukiba. Addig, gondoltam, el lesz itt az én kis pónilovam.
– Úgy tudom, több lovát is elkötötték a környéken az utóbbi időben…, de ha nem szól, hogy a patika kiadójában váratja a jószágát, míg abrakért fut, bárki kivezetheti…- feddem a mese nyelvén, mint egy gyermeket.
Hatvan éve elteltével is kislányos fonatokban hordja festett vörös haját, és rózsaszínű álomvilágot von maga köré rózsaszínű kínai gumikkal a hajában, hogy elviselhetetlenül nehéz élethelyzetét angyalkákkal, tündérkékkel tegye a maga számára elviselhetővé.
– Ritácska, nem bírom tovább – támaszkodik a gyógyszerészi tárára neonzöld csuklószorítóval védett kezével. – Be kell adnom a kislányomat intézetbe, mert már nem tudom emelgetni. Csak hízik, hízik, meg sem tudom mozdítani.
Tehetetlenül leejti a karját.
– Hatvanöt éves elmúltam. Senkim sincs, aki segíteni tudna rajtunk. Túl vagyunk már a tizenötödik műtétjén, de már ő is feladta. Át sem akar ülni a tolókocsijába. Csak fekszik. És eszik.
– Most államvizsgázott kitűnőre informatikából!
– Ritácska! Kinek kell a mai világban egy nyomorult, depressziós, ágyhoz kötött lánygyermek, mondja…? Nem is akarok belegondolni, mi lesz vele, ha már én sem leszek…Kérem, nyissa ki az ajtót előttem, míg kitolom a biciklimet – kéri meg az idős urat enerváltan, aki figyelmesen hallgatta eddig a párbeszédünket.
– Ha nem sértem meg… – fordul vissza a férfi az ajtó előtt a kilinccsel a kezében. – A fiamnak jól menő informatikai cége van. Bátran hívja fel, segíteni fog – és egy mély meghajlással átnyújtja elegáns névjegykártyáját Dembinszkyné Tarajos Emesének. – Részemről a megtiszteltetés, asszonyom…