Patkány

– Maradj picit csendben – fojtom bele a szót Violába a spagettije helyett. – Hallgasd!
Mozdulatlanul, némán figyelünk, még rágni is elfelejtjük az ebédünket.
– Valami kaparászik az ajtókeretben – súgom. – Hallod?
– Hallom.
A hideg rémület fut át a gerincünk mentén.
– Patkány! Patkány! – ugrik ki Melinda a mosdóból éppen a kritikus pillanatban, bokáig letolt gatyával, artikulálatlan sikoltozással vitustáncot járva, amitől mi is halálra váltan ugrunk fel az asztaltól.
A látvány önmagában egy hetes sírva nyerítést indukálna, ahogy szegény Linda bukdácsolva próbál talpon maradni és kellő iramban eljutni egy biztonságosabb zónába, de az arcára kimerevedett rémület minket is önkívületi állapotba hoz. Egymást akadályozva, mégis segítve, nevetéstől elernyedve, az iszonyattól menekülve, teljesen szétesve igyekszünk eljutni a patika első traktusába.
– Mit üvöltöztök? – néznek be a labor ajtón a kiadóban dolgozó kolléganőink rosszallóan, az arcukon felsőbbrendű fölénnyel.
Akkor még…
– Tele a patika! Normálisak vagytok?
– Patkány van a WC-ben!- rázza magát a munkaruhájába Linda.
– A konyhaajtó keretében is! – tömörülünk egy kupacba hármasban.
– Nyitva hagytad a WC ajtaját! – kezdünk bele egy autentikus törzsi táncba Violával ösztönösen, hátha így elűzzük a veszélyt és a rossz szellemeket.
A kint dolgozó kolléganők higgadtan csapják ránk a laborajtót, nekik még van lélekjelenlétük védeni a patika és az itt dolgozók jó hírét.
Választanunk kell magunk közül egy önkéntes magát feláldozó hőst, akire életünk végéig hálásan gondolunk, és a távirányítós partvisnyéllel elzárja az utat a patkány elöl.
Linda vállalja a WC ajtó bezárását, mivel pajzsként toljuk magunk előtt, és amúgy is ő hagyta nyitva….
– Le kellene súlyoznunk az ülőke tetejét – merül fel bennünk a következő feladat, miután kellően hangosan dübörögtünk, ütöttük az ajtót, visszavonulási esélyt adva az eltévedt patkánykának, fusson vissza a csatornába, semmi esetre sem, amerre lát…
Linda megkapja tőlünk a patikakereszt aranyfokozatát, és ha még a patkányírtókat is kihívja még a mai napra, a platinát is.
– Olyan sok riasztást kaptak, csak a jövő héten tudnak jönni – számol be elkeseredetten.
Érdemei elismerése mellett visszavonjuk a platina kereszt felterjesztését, és fogadalmat teszünk, soha többé be sem tesszük a lábunkat a mosdóba. Fogalmunk sincs, hogy oldjuk majd meg a nyolc órás munkaidőben a teljes szeparációt, de eltökéltek vagyunk.
Az ódon gyógyszertár falai között soha nem látott búbánat és iszony terjed.
– Ez nem igaz! – védi meg a patkányok múltbeli terjeszkedési szándékát a főnöknőnk. – Margit néniék mesélték, többször jött már ki régen is patkány a csatornából. Viszont a bábolnaiak kézben tartották a várost, és értették a dolgukat…
– Én a poloskáktól jobban félek – vallja be Niki vesztére, mert kinevezzük első számú patkányőrnek, és mielőtt visszautasítaná a megtisztelő és a teljes bizalmunkon alapuló címet, udvariasan emlékeztetem, hányszor, de hányszor menekítettem ki a poloskák fizikai és lelki terrorjából, sőt egyszer egy galambot is kivezettem a gyógyszertárból, mielőtt összeroppant volna az idegrendszere.
– De jó, hogy jön Péter – csapunk a közös képviselőre ujjongva, akinek még ennyi nő, ekkora lelkesedéssel soha nem örült. – Mentse meg az életünket!
– Hölgyeim, nyugalom – csitítgat minket, és máris felállítja magát a piedesztál legmagasabb fokára. – Az egyik lakó jelezte már nekem a múlt héten, hogy patkányt látott az udvaron. Azonnal intézkedtem, holnap jön az írtóbrigád.
– Péter, magát a patika örökös és megbecsült tagjának fogadjuk – szavazzuk meg egyhangúan egy tartózkodás mellett, mert a főnöknőnk az elvégzett munkában hisz.
– Hallottátok? Budapesten patkányinvázió indult be – meséli másnap reggel egy kedves betegünk az interneten olvasottakat.
– Nemcsak hogy hallottuk, hanem láttuk is…- szakadna ki az őszinte vallomásunk, de egy igazi háziasszony kívülállók elöl mindig takargatja a szennyesét…