– Fél kettőre foglaltunk asztalt – lépünk egy belbudai étterem főpincéréhez.
Két hete már próbálkoztunk bejutni, de egy lesajnáló mosollyal éreztették, előre kellett volna gondolkodni, ez nem gyorsétterem vagy külvárosi kiskocsma, ahová az utcáról spontán be lehetne jönni.
– Ehhez az asztalhoz akkor sem ülnék, ha nem lenne más… – mérem fel egy pillanat alatt a hely koordinátáit.
A teraszra vezető dupla ajtó elé és a toalettet megközelítő főcsapás kereszteződéséhez vezetett minket a főúr.
– A Moszkván is ehetnénk ennyi erővel egy kempingasztalon – nézelődöm jobb megoldás után a hangos alapzajban.
Akkor még a fiam csitítgatott:
– Ezt a helyet ajánlották. Jó lesz ez. Híre van a konyhájának. Alig várom, hogy belevágjak a csülökbe…
– Milyen limonádét mondott? – támaszkodik meg a pincér az asztalunk szélében, ne sodorja el egy rohanó fiúcsapat, akik nem egészen sportszerűen előzgetik egymást a teraszra kiszabadulva.
Az asztalunk másik oldalán egy másfél év körüli kislány figyel minket édesen, akit édesapja felügyel. Mellettem állva.
– Akkor kezdjük a semlegesebb megbeszélnivalókkal…Mi legyen a húsvéti menü?
– Nem ezt kértem! – nézzük döbbenten a nagydarab velőscsontot felállítva Milán előtt. – Kacsapástétomot rendeltem előételnek.
– Ó, pardon…- lavírozza át a pincér a tálcát két középkorú nőnek, akik boldogan markolják meg a méretes darabot.
Az öt – hat éves fiúk szülei élvezhetik, hogy nyugodtan beszélgethetnek, mert a srácok csak másokat zavarnak a futkosásukkal.
– Én tonikot kértem – néz most már Milán is szemrehányóan a pincérre. – De hagyja inkább, megiszom ezt – kever bele a koktélba, hogy lekösse már valami a figyelmét. – Ebben a káoszban. már a pincérek is meghülyültek…
– A lakással mit csináljunk? – térünk át a mai nap legfontosabb megbeszélni valójára.
– Úúúúramisten- temeti a kezébe Milán az arcát egy újabb nagycsaládos baráti vendégsereg láttán – Legalább ne húzogassák a székeket! Ezt nem bírom!
Éles kutyaugatás visszhangzik az elegáns étterem falai között, ami elnyomja pillanatokra a kislány sírását, mert apuka mégsem vigyázza minden lépését: a terasz ajtajával fellökik a körbefutkosás olimpiájára készülő srácok.
– Kitépem a nyelvét! A kutyának – teszi hozzá idegesen Milán, mert közben a kislány apukájával szemez, aki továbbra sem mozdul el az asztalunktól.
A teraszt kevésbé tarthatja jó helynek a vigasztalgatáshoz, bár én nőként felhasználnám a kinti virágokat, és talán a gyerek anyukáját is…
Kiülhettünk volna a Városmajorba egy “street food”-dal…vagy akárhová… – futtatjuk le gondolatban, hány helyen is lennénk most szívesebben.
– Nézd ezt a férfit – mutat a WC felé. – Melegítőgatya, melegítőfelső. Kint áll a bazi nagy fehér terepjárója az étterem előtt. Figyeld meg, két perc, és a lányai összeverekednek. Már hergelik egymást…
– Amíg várakoznak…, padlizsánkrém – érzik a pincérek a feszülésünket.
– Nem kérem a főételt – mond le keserűen a fiam a remegős, piros, ropogós csülökről két kutyaugatás közé szorítva a döntését. – Beszélgetni szerettünk volna édesanyámmal nyugodt körülmények között, élvezve a vasárnapi ebédet. Úgy látszik, a pénz itt mást jelent…
Közben kis sor alakult ki az asztalunk mellett kígyózva, mert a toalett befogadóképessége nincs összhangban a vasárnapi kereslettel.
– Mielőtt idegösszeroppanást kapok…menjünk innen a p…ba – törünk át az embereken udvariasan.
– Mi is négyen vagyunk testvérek, de én nem emlékszem, hogy bármikor is az asztalok alatt másztunk volna üvöltve egy étteremben – esik el majdnem kifelé menet a kutyával bujkáló másik gyerekcsapatban. – Kifizettem tízezret a semmire, éhes vagyok. Hová üljünk be, Mami?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: