Egy hipochonder kálváriája

– Nemsokára meghalok…
– Óóóóó…
– Szörnyű halálom lesz…
– Úúúúú…
– Meg fogok veszni…
– Ííííííí…
– A kínok kínját élem…
– Szszszszs…
– Nézze a kezemen ezt a sebet! – vált Jenci bácsi panaszos hangja kissé követelőzővé a patika kiadójában.
– Ha a fény felé fordítja…, talán igen…- hunyorgok vaksin a kézfejét forgatva. – Igen! Itt látok egy apró sebet – tartom távolabb magamtól diadalittasan.
– Tegnap még nagyobb volt! – csuklik el a hangja, és a halálfélelem egy egészen meglepő mélysége tükröződik a szeméből.
– Én ezt nem találom veszélyes sérülésnek – mérem fel hibásan a rám rótt szerepet. A nyugtató, vigasztaló, hozzáértő gyógyszerésznőét.
Nagy a tét… A következő hetek lelki nyugalma. Az enyém.
– Ahhoz éppen elég nagy, hogy a kórokozók behatoljanak… – oktat ki egyre szemrehányóbban az öreg, és láthatóan elfordul a szakmaiságomtól. – Hol van errefelé ÁNTSZ?
– Nem gondolnám…
– Maga csak ne gondoljon semmit! Egy virológussal kell konzultálnom. Ismer egyet?
– Hogy van Jenő bácsi? Megnyugodott már? – érdeklődöm gyanútlanul másnap a feleségénél.
– Ne mondja, hogy itt is volt! – sikít fel a fejem felett térdeplő Gábriel Arkangyal tekintetét keresve, hátha megszánja egy égi fohásszal. – Meg vagyok én áldva e nélkül is…- jön rá élete realitására.
Jenő bácsi hipochondriája őt viszi a sírba évekkel előbb az asztrológus számításaival szemben. De már nem is bánná…
– Most képzelje el, az öcsém elütött egy rókát, és a teherautója kerekére kenődött szerencsétlen állat teste. A bakancsával, a rakodó kesztyűjével lehántotta róla, és amikor este jött haza, a férjemnek mondta, csak a csuklóját rázza meg, mert még el kell mennie kezet mosni.
– Utána vette észre a saját keze fején azt az apró sebet…- kapom el Jenő bácsi lelki kálváriájának első stációját.
– Ahogy mondja…Azt hiszi, meg fog veszni a rókától – bólogat elcsigázottan az asszony. – Ül az ágya szélén, reggelente zokog, és bocsánatot kér minden ellenem elkövetett bűnéért. Már azt is megbocsátottam, amit én követtem el, csak már hagyja abba.
– Szegény Jenő bácsi – szánakozom az egész életét megkeserítő fóbiája miatt.
– Meg én! – követeli a szánalom-jussát Klári néni. – Felhívta az öcsém munkahelyét, nincs-e betegállományban már titokban, az ő tudta nélkül. Nem is értette az öcsém, miért keresi ott a sógora, és miért kérdezgeti, biztos jól van-e. Rajtunk nevet már a fél város.
– Szia Rita. Volt nálam Jenő bácsi – hív fel a volt főnököm, az infektológia kandidátusa, a Közegészségügyi Intézet osztályvezetője – Igazad volt, nagyon aranyos ember. Megölelgettem, megcsókoltam a feje búbját. Bontottam egy üveg pezsgőt az egészségére, meg az unokáiéra. Megnyugtattam, hogy együtt táncolunk majd húsz év múlva az esküvőjükön. Még pár napig izgulni fog, mert akkor jár le a 21 napos lappangási idő, de meg ne merd neki mondani, hogy akár több év is lehet…