Bizalmi állás

Bettyke titkárnő volt az előző rendszer legelejétől.
– Értem, Drágám, fekete, lefüggönyözött Vauxhall Veloxszal jöttek, ünnepnapokon ZISZ 110est küldött a főnököm. Szarvashúst kaptam, meg kubai rumot karácsonyra.
Picit enged a nagy pufikabát szorításán. Alatta egy másik kabát. Szövetből. Nyár van.
Egyszerre törülgetjük a gyöngyöző verítékünket az orrunk alatt. Rajtam egy könnyű ujjatlan munkaköpeny van.
– Ötvenhatban egy Pobjedából rángattak ki. De feltaláltam magam, Anyukám. Azt mondtam a forradalmároknak, egy numerára visznek, segítsenek megmenekülni a kommunista pribékektől. Szép nő voltam…
Pár másodpercet szán a szépsége felidézésére, valahova messzire kell mennie ehhez a portréhoz…
– Nézd – húzza elő a legbelső ruhája zsebéből az igazolványát.
Megdöbbenek.
– Tényleg szép voltál.
Régi önmagára csak a vastag vörös rúzs, és a feltupírozott haja emlékeztet.
Jóleső zavarában rutinosan megigazítaná a haját, de az ujjai beakadnak a csimbókokban álló, felállított tincseiben.
– Anyámtól tanultam. Neked is nagyon ajánlom. Cukros lével kell bemosnod a hajadat, és összehajtogatott papírra kell felcsavarnod. Attól áll ilyen keményen.
Büszke a jól ápoltságára.
Mennyi ideig tarthatja meg a kialakított formát? Vagy időnként felfrissítheti a frizuráját egy cukorsziruppal…? Mit szólnak ehhez a darazsak? – tűnődöm el a feketéllő, bozontos haján. A salemi boszorkányoknak határozottan szolidabb frizurájuk van.
– Nem tudok aludni, drágám – vált hirtelen témát. – Szart sem érnek a gyógyszereid. A szomszédban mindig sírnak, kiabálnak. Nem tudok tőlük aludni. Kénytelen vagyok ettől a csapattól megszabadulni, de hiába telefonálgatok, a mai rendőrség nem tud segíteni rajtam. Egész éjjel járom az utcákat. Fázom.
Nyakig húzza a piszkos, zsíros nyakú kabátját. Valami édeskeserű parfümmel van vastagon befújva. Az orosz tanárnőmnek volt ilyen szaga. Émelyítő.
– Na, majd jövök jövő héten is. Hozok neked régi képeket. Pá, drágám.
– Ő a bátyám – mutatja büszkén a több évtizeddel ezelőtt készült, töredezett fotót egy fess katonáról több hónappal később.
Kint fagy. Ugyanazok a kabátok vannak rajta azóta is, de mellkasig kigombolva még az alsó blúzok is. A hideg verítéket törölgeti a homlokáról.
– Ő az én büszkeségem, az Ottó. Minden héten felhív Ausztráliából. Kiképzőtiszt. Nem jött haza a háború után. Nem hallottam róla vagy ötven évig. Láttam rajtad, hogy nem hitted el, hogy van nekem az Ottó. Azt gondoltad, ez a Betty egy bolond nő, pedig nem vagyok az, anyukám.
Sokat romlott az állapota nyár óta. Az elmaradhatatlan vörös rúzs egy másik ívet is leír, de nem a száj vonalát követve, a fekete ceruzával kihúzott szemöldökök is inkább a zalai dombság és az egyiptomi piramisok egyvelegét jelenítik meg, függetlenedve az eredeti formától. A hajápolás maradt a mamától tanultaknál.
– Anyukám, adjál valamit, amitől alszom. Azt mondta a Kemenes, nem írhat fel több altatót már. Nem tudok otthon maradni, mászkálok egész éjjel, mert az egész házban jajgatnak, üvöltöznek az emberek fájdalmukban. Én nem tudom, milyen ház ez, anyukám. Tényleg meg fogok bolondulni.
– Bettyt agyonverték a múlt héten a téren – számol be a tragédiáról tárgyilagos hangnemben a szomszédasszonya. – Odaszólt aznap éjjel két brigantinak, akik összevesztek valamin, hogy maradjanak csendben, mert nem tud tőlük aludni. Szerencsétlen asszony, futóbolond volt, nem talált sehol megnyugvást. Felhívtam az Ottót, segítsen eltemettetni. Rajta kívül csak a rémképei voltak már…mindig arról beszélt, hogy a pokolban is így fognak sikítozni az emberek, ahogy a szomszéd falak mögött…Remélem, nem odajutott…Joccakát!