– Maradj picit csendben – fojtom bele a szót Violába a spagettije helyett. – Hallgasd! Mozdulatlanul, némán figyelünk, még rágni is elfelejtjük az ebédünket. – Valami kaparászik az ajtókeretben – súgom. – Hallod? – Hallom. A hideg rémület fut át a gerincünk mentén. – Patkány! Patkány! – ugrik ki Melinda a mosdóból éppen a kritikus… Tovább »
Patkány
– Maradj picit csendben – fojtom bele a szót Violába a spagettije helyett. – Hallgasd! Mozdulatlanul, némán figyelünk, még rágni is elfelejtjük az ebédünket. – Valami kaparászik az ajtókeretben – súgom. – Hallod? – Hallom. A hideg rémület fut át a gerincünk mentén. – Patkány! Patkány! – ugrik ki Melinda a mosdóból éppen a kritikus… Tovább »
– Mi ez a bűz? Utoljára orosz órán éreztem ilyet – ugrik össze a gyomrom Ica néni múltat felkavaró szagától a patikába lépve. – Itt volt Luka, a horvát öregember. Végig locsolt mindenkit, akit ért. – Istenem, de jó, hogy délutános vagyok. Krasznaja Moszkva…- fogom be az orromat sietve. – Ez legalább olyan bódító, mint… 
– Mondtam a lányomnak, Panni, ne is törődj vele, elhagyott, hát elhagyott… – veszi félvállról veje lelépését Juci néni, aki Bélát csak a “Nagyfarok” állandósult jelzővel emlegeti széles hallgatósága körében, a környező utcákban, kint a piacon, itt a patikában, és éppen olyan hosszan ecseteli hőstetteit, mint annak idején az eposzokban tették. Bár Béla negatív hős…. 
– Gyönyörű tulipánok! Mintha selyemből készültek volna… – Öten vannak, öt szálat hoztam – nyújtja át nagy szeretettel a csokrát egy középkorú asszony, aki egész évben önzetlenül díszíti a patikánkat a saját kertjében, télen az üvegházában nevelt szépségeivel. A 160 éves, festett táblaképek alatt a frissen vágott virágok igazi templomi hangulatot teremtenek, bár a csokinyulak… 
Valahol Nepálban, No entry táblákkal szegélyezett utakon kaptatunk. Lassan haladunk. Csendben. Ott sem vagyunk testben. Mégis tudjuk, rendben van ez így. Várnak ránk. Benyitok. Meglep a látvány. A pici ház küszöbén fellebben a titok A szoba közepén egy öt éves gyerek. Ül. Mosolyog a lelkem legbelül. Esetlenül meghajolok előtte. A rimpoche reinkarnációját bölcs unalom lengi… 
– Fél kettőre foglaltunk asztalt – lépünk egy belbudai étterem főpincéréhez. Két hete már próbálkoztunk bejutni, de egy lesajnáló mosollyal éreztették, előre kellett volna gondolkodni, ez nem gyorsétterem vagy külvárosi kiskocsma, ahová az utcáról spontán be lehetne jönni. – Ehhez az asztalhoz akkor sem ülnék, ha nem lenne más… – mérem fel egy pillanat alatt… 
Beszakadt már négy körmöm VIMes ronggyal törlöm A zsíros port. Páncélként kötődött Mindenhová Térdelve küzdök. Hagyom, hogy beköpjön. Száz indulatom. Fojtogat a vegyszergőz És a sírás. Könyörgöm! Meddig kenem még a masszát…? A lelkem forr. Elegem van mindenből. Végére jár a böjtöm. Fellazult az epegörcsöm. Bőven hányok. Ez kellett!, hogy feltörjön… A lerakódás. Belülről gyötört…. 
– Behozhatom a kutyámat? – néz be egy kedves, középkorú arc a patika ajtaján. – Nem tudom, hová kikötni biztonságosan. Édes pofájú, szomorú szemű boxer folyatja a nyálát a küszöbön érdeklődően. – Behozhatja, mert megkérdezte… – nevetem el magam a kérdő tekintetükön. – Elloptam. – Hogy….??!!! – kapom fel a fejemet az állatgyógyászati receptek olvasása… 
– Meghalt a mérnök úr! A Viagra vitte el – szól be a patikába Lajos, aki több ékszert hord magán, mint egy hindu menyasszony. Szigorúan aranyból. Nem tehet róla, ez a szenvedélye. – Meghalt a Kemecsei? – próbálom döbbenten beazonosítani, ugyanarról az emberről beszélünk-e. – Meg – támaszkodik rá a Camping bicajára, hogy kényelemben számoljon… 
Hajnali hat óra. A monszun ideje. A Három Buddha Park lépcsőjénél Egy koldusasszony matat. A sárban. Nem tudni, mit remél. Karonülő kislányai a fa alatt. Áznak. Imádkozni jöttünk ide. Minden emberért. Ránk szakadt az ég. Kiszakadt vele a lelkifájdalom. Forog az imamalom. Nyikorogva. Mindenkiért. Az esőfüggönyön át figyelem, Ahogy a páviángyerek A köveken Boldogan bucskázik…. 