– Miért nem szóltál, hogy kunkorodik egy szőrszál az államon? – esik nekem Viola harci csirkeként az öltözőben.
– Miért, kunkorodik? – hunyorgok a jelzett testrész felett vaksin. – Azt látom, hogy van állad, de a növekményeidet nem.
– Jópofa vagy, gondolod, még így futkosnék az utcán, ha tudok róla? Tegnap este Fecó szerelmesen fölém hajolt, aztán kevésbé szerelmesen kikunkorította. Megjegyezte, minek fizeti a kozmetikusomat…
Ezt a helyzetet muszáj elképzelnem…, már könnyebben indul a napom…, összegörnyedve nevetünk.
– Nekem anyai ágon öröklött brezsnyevi szemöldököm van, ha egy picit nem figyelek oda, gyilkos eszközt tudok növeszteni, bárkit le tudnék szúrni vele – hergelem tovább a jókedvünket, maradjon tartós, hosszú lesz ez a nap. – Vilmos egy guinness rekordra számot tartó darabot tépett ki a múlt héten, jelzem, te sem szóltál, hogy a szemembe lóg… Aztán kárörvendően belaminálta egy díszkártyára az utókornak. Ilyen hülyék tudnak lenni a tinédzserek…
– Lányok, halkabban nevessetek, tele a patika, nagyon kihallatszik – fut hátra a takarító nénink.
Törölgetjük a könnyeinket a visszafojtott, görcsös nevetéstől. Pannika néni is hátul marad velünk, míg el nem készülünk, szeretne ő is kapni az életelíxírünkből. Mellettünk ő is visszafiatalodik a gondtalan csitri éveibe.
Egyszerű a képlet, inkább a nevetéstől csorduljon ki a könnyünk, mint a keserűségtől.
– Nem is vagy te olyan fiatal – néz meg magának alaposan, és legkevésbé sem udvariaskodva, az egyik gyakran bejáró betegünk, aki szemüveget vett fel egy telefonszám leírásához.
A recepten feltüntetett születési dátuma alapján öt évvel idősebb nálam, de nem sértem meg, hogy éppen annyinak is néz ki. Nekem volt gyerekszobám…- fortyogok magamban, és keresem Viola tekintetét kapaszkodónak, akin látom már, küzd a hangos vihogás kitörése ellen.
– Nem tőled fogok ránctalanító krémajánlatot kérni…- vicceskedik tovább feleslegesen, mert már így is belopta magát örökre a szívembe, bár igaza van, még rontani tud rajta…
Már csak az idősotthon lakóiban bízhatunk, ők még szépnek és fiatalnak látnak minket.
– Anyukám, sugárzol – dicsér Éva néni kedvesen. – Ne is törődj vele! Irigykedett – magyarázza bölcs asszonyként az előtte zajló jelenetet, és jó nagyanyóként meleg pogácsát húz elő bevásárlókocsijából. – Egyetek drágáim, kell a kalória a figyelemhez.
– Meg se hallja az ilyen rosszindulatú megjegyzéseket – pirul bele egy harmincas férfi velem együtt a biztató mondatába, de egyikőjüknek sem tudok hinni.
A mai fergeteges kedvem megtépázva hullik a patikába belépő emberek közé.
– A kedves apukája? – áll meg előttünk a sötét utcán Piroska néni vizslatva Viola csak pár évvel idősebb férjét, aki lelkesen jön minden esti műszak után érte, hogy minél több időt tölthessenek együtt.
Fecó a sötét ellenére is jól láthatóan elsápad, légszomjjal küzd a váratlan, megsemmisítő kérdéstől, és az önbecsülése évekre hullik a szemünk előtt szét.
Nyerítve próbáljuk visszacsalni az életkedvét, ami nem a legempatikusabb módszer egy vérig sértett izomember megnyugtatására.
– Annyira kislányos a felesége, hogy nem gondoltam volna…- tetézi Piroska néni kajánul szabadkozva, és már mi sem vagyunk abban biztosak, jóindulatú, naiv megjegyzés volt-e…
– Bolond ez a nő…? – kapaszkodik egy mentőgondolatba vérvörös képpel Fecó, Piroska néni távolodó alakját nézve.
– Violánál akart csak ezzel bevágódni – értem meg hirtelen az idösotthon nagy intrikusának észjárását. – A tápszereit minden alkalommal vele rángattatja hátra az áruátvevő ajtajához, mert azzal egy pár méter utcahosszt megspórol. Mi nem tesszük meg neki ezt a szívességet.
Nem tudom meggyőzni ezt a mindig vidám, jópofa férfit, most rajta csattant egy poén, lépjen át ezen a képtelenségen.
– Képzeld – hív fel még késő este Viola, – Fecó a fürdőszobatükör előtt áll mióta megjöttünk, és a ráncait vizsgálgatja. Többször megkérdezte, hogy tényleg az apámnak néz-e ki?
A könnyeinket törölgetjük…
Mosolyogva alszom el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: