– Egy elmebeteg? – ülök fel ijedtemben a kórházi ágyamon, pedig meg sem mozdulhatnék még pár napig. A méhszáj közelében tapadtak meg az ikreim, és napok óta vérzek.
– Ne haragudj Rita, csak melletted van szabad ágy az egész emeleten.
Nem haragszom, hanem félek. Amíg a nővér áthúzza az ágyat az új betegnek, egy gyerekkori traumám jut eszembe. Egy film részlete, amit a szüleim tiltása ellenére meglestem az ágyam résén át, és azóta is kísért. Egy elmebeteg nő gyújtotta fel magára a házat, és őrjöngve futkosott a lángok között artikulátlanul üvöltve. Jane Eyre történetét soha nem akarom megismerni még beszélgetés szintjén sem, hiába tartozik a klasszikusok közé.
– Ki ez a nő? – nézi elképedve az unokatesóm Skutcel Elemérné, született Frusz Emerencia fekete, vastag bőrkeményedéses talpát, amit éppen az én fejemmel egyvonalban dugott ki a takarója alól.
Csak a halántékomhoz emelt ujjamat merem csavargatni némán, jelezve az ágyszomszédom pszichiáterek általi diagnózisát, és úgy érzem, maga a sátán talpa sem lehetne pataszerűbb .
– Csendes őrült – súgom Mari fülébe – legalábbis ezt ígérték a nővérek…, de nagyon félek tőle. Nem merek megfordulni a másik oldalamra.
Úgy látszik, Emerencia is jobbnak látja, ha szemmel tart engem, mert éjszaka arra ébredek, hogy az ágya szélén ül, és engem bámul. Nem tudom, mennyit foghat fel a vonásaimból, de mereven néz, éppen az arcomba. Zavarba ejtő helyzet…Hajnalban már minden sejtem üvölt, hogy mozduljak meg, mert elhal, de inkább az önmegsemmisítést választom, mint hogy váratlan veszélybe sodorjam magam.
Nem tudom, miben bízom, talán a reggelben, hogy egyszer eljön…
– Még egy ilyen éjszaka, és én is be fogok golyózni – panaszkodom a többieknek, míg Emerenciát elviszik vizsgálatokra, de rettenetesen ingerszegény a fal felé fordulva feküdni, mégis tehermentesítenem kell a bal oldalamat.
Emerencia bezzeg egész nap alszik, könnyű így legénykedni, tobzódni az éjszaka sötétjében, kipihenve, újult erővel nézni a semmit.
Pechemre, éppen a semmi útjában fekszem…
– Elfogytak a kekszeid? Tegnap hoztam egy karton ásványvizet…- tart anyukám gyors leltárt a szekrényemben – Hol van a Nutellád?
Óvatosan a szomszéd ágy felé billegtetem a fejemet.
Édesanyám két kezével kap a szája elé, és némán az ágyamra omlik.
Skutcel Elemérné, született Frusz Emerencia az ágya közepén ül törökülésben, testét szorosan körbe barikádozva a vizes flakonokkal, gyümölcsökkel és nápolyikkal, kezében a nagy nutellás üveggel átszellemülten morog, és a vastagon szétkent nutellát nyalogatja az ökléről. Az egész lényét határtalan boldogság lengi körül.
– Anyósom levesét nem adtam! – jelöltem ki a határaimat határozottan, de a részleteket nem mesélem el, hogy az összes többi ennivaló, ami az ágyán fellelhető, csere alapba ment a levest kiváltandó.
– Egy veszélyeztetett ikerterhesség sikeres kihordásához cipővé kell válni – instruál a jövőre nézve Dezső doki kedélyesen, – amit a jelen helyzet nagyban elő is tud segíteni. Kiüresedik, nem izgatja magát higgye el pár nap múlva semmin, mi van otthon, mi történik a világban, örül, ha becsukhatja a szemét. Kislány, augusztus vége van. Célozzuk meg március közepét. A cipőléthez itt kell addig maradnia.
Modern terápia. Nem kell ide izomlazító injekció, meg szedálás, elég, ha az ember ágyszomszédja egy őrült. Maga is azzá válik…
Hat hónapot töltöttem kórházban, téglákkal felpócolt ágyban, komplikációkkal, élet-halál közelében mindennap. Fiatal lányok, nők, anyák életébe pillanthattam be rövidebb, hosszabb időre, élhettem át velük életük gyötrődéseit, félelmeit, tragédiáit, örömeit.
Pár nap múlva további kezelésekre áthelyezték Emerenciát a klinikára, örök emlékként magával vitte a hajára kent nutellát.
Csendes tébolya nagyobb biztonságot adott, mint egy-két orvosilag ugyan nem jegyzett, de szocializálódni képtelen szobatársam, akik nehezítették a cipőlét tartós megélését…, vagy azok, akikkel szoros barátságba kerültem, és vigyáztunk egymásra, tényleg ne őrüljünk bele a kórházi létbe.
Róluk szólnak a Női sorsok című írásaim.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: