– Lányok, nem tudom, ki a gyerekem apja – vall szint Ági váratlanul, bambulva nézve a neoncsöveket a feje felett.
– Lehet, hogy nem a férjed? – ejtem a könyvet a mellkasomra, és teszem fel a következő még ostobább kérdést meglepetésemben: – Ezt most honnan veszed?
Három szempár várja a kielégítő választ körben a kórteremben, ami megnyugtat, hogy a többiek is ilyen hülyén állnak a helyzet előtt.
– Tíz éve élünk együtt, bármit csináltunk, nem jött össze soha a gyerek. Párszor lefeküdtem a barátjával, de csak barátilag…, tudjátok, hogy van az…- nem tudjuk. – Ne csináljátok már! Buli volt, sokat ittunk, voltunk hármasban, vagy négyesben, nem emlékszem…
– És most józanodtál ki? – csíp egyet oda Bori, aki amúgy sem bírja Ágit a szexiskedései miatt.
Nem sértődik meg rajta, meg sem hallja, túlságosan el van foglalva a számolgatásokkal.
– Janó lesz az! – ül fel ijedten az ágyában.
– Most mit csinálsz? – kiáltok utána.
– Megkérdezem a dokimat. Csinosan áll ez a köntös? – és még eggyel lejjebb gombolja az amúgy is kivágott ruhadarabot. – Jaj, majdnem elfelejtettem – fut vissza izgatottan, és leheletnyi szájfényt ken a szájára.
– Szegény férje – sajnálkozunk fejünket csóválva, sűrűn bólogatva, mint az autók hátsó ablakába kitett szomorú műanyag kutyafejek. – Hogy imádja ezt a hülye kurvát…. Csak azt nem értem, mit eszik ezen a nőn…- Bori nem tud túllépni az ellenszenvén.
Pár nappal később Janó már Ági ágya előtt egyik lábáról a másikra áll, mert nem is tudja, hogy álljon az örömhírhez, hogy tizenkét hetes gyerekét Ági növögeti a szíve alatt. Toporog. Valószínűleg, mi is zavarjuk az intimitás megélésében, de nem vagyunk abban biztosak, meg akarja – e élni. Kínos.
– Te hogy kerülsz ide? Nem mentél Grúziába? – ül fel apró riadtsággal Ági, ahogy meglátja belépni a kórterembe a férjét, és egy hirtelen mozdulattal kirántja a kezét Janóéból.
– Ki ez a férfi? – lepődik meg Károly, és a kezében lévő nagy csokor rózsát az ágyamra teszi megőrzésre.
Borival óvatosan összenézünk az újságunkból, amit egyébként próbálunk minél figyelmesebben olvasni, Janó ezek szerint nem Károly barátja, mert akkor felismerné…, üzenjük egymásnak sherlockos tekintettel.
Károly úgy látszik, nem érdeklődik további részletek után, mert minden kérdését félretéve fejjel beleszáll Janó gyomrába.
Nesze neked ágynyugalom, meg stresszmentes terhesség, a pankráció ágyhoz jön, ha már nem léphetünk utcára.
– Uraim, uraim, ez egy kórház – ugrik ki Szaszi az ágyából, aminek talán legjobban Janó örülne, ha nem nőgyógyászat lenne. – Ne itt intézzék el a lovagi ügyeiket.
Ágika sírni kezd.
– Nem lett semmi bajod, Károly? – aggódik felbőszült férjéért, aki szerintünk is közel áll egy agyvérzéshez.
Janó még mindig nem kap levegőt, de rajta kívül ez senkit nem köt le.
– Igaza van, menjünk le az udvarra – fogja meg Janó inggallérját, és húzza maga után a lépcsőkön.
– Ennyire szeret a férjem – hatódik meg Ági, és örömkönnyeivel küzd, miközben a két férfi már egymással.
Az ablak előtt egymás pocakjától nem férünk el, hogy Áginak közvetíthessük a mérkőzést, aki a bekötött infúziójától nem ér el a páholyig.
– Aki életben marad, az lesz az apa – döntjük el Borival gyakorlatiasan az ügyet, de Ágika nem ért ezzel egyet, most, hogy nincs jelen Károly, Janót szeretné a dobogón látni. – Ki tud ezen a nőn elmenni? – súgja Bori, és nagy robajjal bevágja az ablakot, akkor minket se érdekeljen a végeredmény, bár köthettünk volna fogadásokat a többi kórtermekben fekvő anyukákkal, akik szintén kint lógnak az ablakokban.
Ágikát pár héttel később hazavihette a férje emeletes házukba, hogy nyugalomban, elhalmozva minden földi jóval, közösen várják közös gyermeküket.
– Szia Rita – integet ki egy dzsipből Ági egy forró nyári napon a dugóból. – Megismersz?
– Persze, szia – fordítom felé az iker babakocsiban ülő lányaimat.
– De édesek! – ugrik ki az autójából egy pillanatra. – Nézd, nekem fiam született – mutat a hátsó ülésre, ahol egy izzadt pici baba alszik. – Hát, nem tiszta apja…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: