Női sorsok – Kolompár Edit, az amazon

– Adjad ide az irataimat, vagy kitépem az összes hajad – ébredek a kórházi ágyamon éjnek évadján egy mély, károgó női hangra.
Valaki a mellettünk lévő nővérszoba előtt önérdekképviseleti munkát végez minden felkérés nélkül: – Jogom van hozzá! – kiáltja öntudatosan.
Betehettük volna a kórterem ajtaját lefekvés előtt, de a fűtés miatt megfulladnánk reggelre.
– Nem érdekel, adjad ide! Adjad ide! Elhúzok innen a p…ba – követelőzik a nő egyre hangosabban, és az árnyékán látjuk, nem viccel…
Visítás hallatszik a dulakodás hangjai mellett.
– Doktor Úr, Doktor Úr! Jöjjön azonnal az első emeletre! A Kolompár Edit haza akar menni – halljuk most már az éjszakás nővér sírósan könyörgő hangját is.
– Ne menj ki, ne menj ki! – kiáltunk Szaszi után rémülten, aki “tökös” nőként már sietne is a nővér megmentésére. – Normális vagy? Nehogy már te avatkozz közbe! Mi van, ha hasba vág?
32 hetes terhesen nem lenne szerencsés…
Az egész kórterem kezdeti tompa ébredése éles fent létbe csap át.
– Nem tarthatnak itt! Akkor hazamegyek papírok nélkül, a nyavalya rángasson fel-alá – dönt gyakorlatiasan Kolompár Edit, és leköp egy nagyot a kövezetre mondatvégi pont gyanánt.
– Miről van szó? – érkezik őszinte érdeklődéssel Buczkó doktor a maga 54 kilójával, aki rezidensként ügyel a nőgyógyászaton, és a nyakában logó sztetoszkóp ad némi bizonytalan jelzést arról, hogy nem betévedt gimnazista fiú akar kukkolni a fiatal lányok között.
– Az van, kis gizda szarkupac, hogy engedj ki, vagy ráülök a szádra, e – foglalja össze Edit a szándékait, és felemelt jobb tenyerével a levegőbe suhint száz kilós nyomatékkal.
Buczkó doktornak nem volt eddig szüksége fizikai erőnlétének fitogtatására az osztályon, nem is tanítottak ilyet az egyetemen, de talán még a gyerekeket is a szülésznők kaphatják ki helyette a kismamákból. Ösztönösen érzi, most se az elrettentés módszerét kellene használnia, beugrik a szobánkba, és az ajtót pajzsként tartja maga elé.
– Hová menekülsz, te, te, te…, sorvaggyáá el – tombol most már Edit az ajtót rugdosva.
– Nem engedhetem – nyitja résnyire az ajtót remegve Buczkó doktor, – 39 fokos lázzal, nyitott méhszájjal, veszélyezteti a gyermekét – hadarja, mielőtt még kitépné az asszony a kezéből a kilincset.
– Megesküszöm az élő istenre, a Szűzanyára, holnap reggel nyócra itt vagyok – enyhül meg Edit, hogy a babájáról van szó. – De most hívott a húgom, hogy csal a Kálmán. Haza kell mennem letörni a tökét.
– Engedje, engedje, nővér haza – törli le a verítéket a fiatal orvos a homlokáról, és kitárja a kórterem ajtaját. – Engedje haza – érti meg a helyzet komolyságát tapasztalatlansága ellenére.
Buldózerekkel sem lehetne itt tartani egy féltékeny asszonyt, főleg nem Editet, aki imádattal beszélt eddig az ő Kálmánjáról.
– Igyekezni fogok doktor úr vissza, higgye meg – és hálája jeléül kezet csókol a melléig érő Buczkó doktornak.
Másnap reggel, ahogy ígérte, ott áll már Edit az ő szeretett Kálmánjával a nővérszoba előtt, feltételezni tudjuk csak, egészben, hogy jelentkezzenek betegfelvételre.
– Beleolvastál az újságomba? Hogy sorvaggyáá el – vesszük át még pár napig a magunk szórakoztatására Edittől hallott nyelvi fordulatokat. – Egy fogad legyen, az is fájjon – folytatjuk a cigányfolklór – gyűjtéseket, ráérünk, még legalább két hónapot itt kell sorvadoznunk a kórházi ágyban.