Női sorsok – Darina II.rész

– Itt van egy üres ágy, tegyék ide az új beteget – mutat az ügyeletes orvos a folyosóról a mellettem lévő helyre, ahol Gabi feküdt három hónapon át. – Lázas, 39 fokos, megy a hasa és hány – hadarja az ismeretlen nő rémisztő állapotát a nővérnek.
Borival összebeszélés nélkül indulunk meg feléjük, hogy nyomatékosan felhívjuk a figyelmét, három héttel a szülés előtt nem tartjuk jó ötletnek egy ilyen tünetegyüttes betelepítését a kórtermünkbe.
– Nyugodjanak meg, anyukák – néz minket hülyének Szarka doktor, – nem kell feleslegesen aggódniuk, nem jelent magukra nézve veszélyt.
– Mondjon nekem egy betegséget doktor úr, ami lázzal, hasmenéssel jár, de nem fertőz itt a nőgyógyászaton – kiáltok utána kétségbeesetten, de csak egy hárító kézlegyintéssel jelzi futtában, nem tudom meggyőzni.
– Darina vagyok – mutatkozik be erőtlenül, akcentussal beszélve a magyart a tolókocsiban betolt vékony, kecses nő, akinek annyi ereje sincs, hogy átmásszon az ágyába.
Elképedve figyeljük a költöztetését mérhetetlen tehetetlenségünkben, látva a feltételezettnél is rosszabb állapotát.
Halkan, pár szóval elmeséli, hogy is került ő ide, hogy verték majdnem halálra pár héttel ezelőtt, és a 7 hónapos Enikóó nevű kislánya itt növöget a koraszülött osztályon.
Borival óvatosan összenézünk, de egy apró jelét sem mutatjuk annak, sajnos, mindent tudunk, jóval többet is, mint ami ránk tartozott volna…
Kedvetlenül, zaklatottan mászunk vissza a téglákkal megemelt ágyunkba, ami eddig öt hónapos mentsvárunk volt a koraszülésünk elkerülésére, és Istenhez fohászkodunk, legyen kegyes hozzánk és Darinához, ha már senki nem vigyáz ránk.
Az éjszaka Darina öklendezésétől, hányásától hangos, semmi nem marad meg benne, fájdalmasan nyög, félóránként csenget ágytálért.
Másnap már mi csengetünk helyette, mert nincs ereje megnyomni a nővérhívót. Ha nem jön időben a segítség, Borival felváltva cseréljük alatta az ágytálat, 37 hetes ikerterhesen.
– Ja, véletlenül idedugtam a kávéfőzőt – szabadkozik az áramtalanított csengő felett az egyik nővérke, amikor felháborodottan átcsoszogok a mellettünk lévő nővérszobába, miért nem reagálnak Darina és a mi csengetéseinkre.
– Alig van már benne élet – teszem félre a sértődöttségemet Darina érdekében.
– Nem tudunk állandóan berohangálni hozzá – szól bele egy másik nővér ingerülten a négyből.
– Akkor ki…? – teszem fel a költői kérdést farkasszemet nézve vele, de jobbnak látom, ha nem haragítom magamra egyikőjüket sem, hosszú három hét vár még rám.
Borival némán, összeszorított fogakkal vesszük tudomásul, magunkra hagytak minket. Törölgetjük Darina arcát, nedvesítjük a kiszáradt száját, kortyonként itatjuk, ami szinte azonnal ki is jön belőle. Legalább már kap infúziót.
– Ják sjá májesh – hallom kimerültségtől összezuhant álmomban. Oroszul beszélnek mellettem, vagy képzelődöm? Fülelek, jól hallom-e? Meg merjek mozdulni? – nyitom ki résnyire a szememet.
– Já uzse uplátív
Egy férfi, nekem háttal, Darina beesett arcát simogatja, hátsó zsebéből egy pisztoly markolata kandikál ki, éppen az arcommal egyvonalban.
– Csak éjszaka mer közlekedni Timur, mióta szétverték a feleségét – ad pár szavas magyarázatot a nővérke a villámlátogatásra. – Menjen le a vizsgálóba, várja az orvosa.
– A portásnak nem volt sok választási lehetősége – nevetgél Dezső doki a pocakomat óvatosan átnyomkodva. – Én voltam az ügyeletes ma éjjel, arra ébredtem, hogy a portás segítséget kér, mert egy férfi pisztolyt fog rá, de mire leslattyogtam, már Timur maguknál volt. Jópofa ez a Mihály, engedélyt kér, mielőtt lelövetné magát. Mit csinál, ha azt mondom neki, ne engedje be?
Nem is értem, miért nem tudok ezen a poénon szívből nevetni…de adjuk meg a tiszteletet a kezelő orvosnak, aprókat kuncorászok a sajátomén:
– Timur bejutott kenőpénz nélkül is…, amúgyis sóher…, nem szereti osztogatni a pénzét.
– Ha minden rendben megy, két hét múlva szülünk – engedi el a füle mellett Dezső doki az én viccelődésemet, és szeretettel megsimogat. – Kitartás kislány, maga egy hős.
– Darinát átviszik a klinikára – fogad Bori a jó hírrel, – nem tudnak itt vele mit kezdeni.
Aggódva búcsúzunk el tőle, annyi ereje sincs már, hogy a fejét felénk fordítsa. Vele sírunk.
– Rakják össze a cuccaikat anyukák, és üljenek ki a folyosóra, fertőtleníteni fogjuk a kórteremet – utasít minket a főnővér erőteljesen.
Összenézünk és csak azt nem értjük,miért nem volt eddig senki sem ilyen határozott…?
Távolról nézzük, ahogy kitolják Darina ágyát, még az éjjeli szekrényét is kicserélik. Borival fogjuk egymás kezét a padon, és tovább sírunk. Siratjuk Darinát és siratjuk magunkat. Csoda, hogy nem kaptunk el semmit Darina ápolása közben, pedig még gumikesztyűnk sem volt.
Elfáradtunk.
Annyi, de annyi tragédiát éltünk át ezalatt az öt hónap alatt, miközben minden nap hálát adtunk, hogy egészségesen fejlődnek a mi gyerekeink, de még a kórház átépítését is megszenvedtük.
Csak haza szeretnénk már menni.
– Mi van Darinával? – kapom el a kedvenc nővérkémet a lift előtt másnap.
– Tályog volt a méhében, kipakolták. Talán az utolsó pillanatban…