A magyar nők napja

– Hoztam maguknak csokit – húzza be maga után a gyógyszeres ládákat Tibi, a munkában meggörbült, hatvanon túli szállítónk, aki minden reggel az utolsót várja. Még négyszátizenhetet kell aludnunk a nyugdíjáig. – Tőlem kapták! – nyúlja le gálánsan a nagykereskedő vállalat figyelmességét üdvözlőkártya hiányában.
A reprezentációval foglalkozó munkatársnő az idén lazáskodott, vagy megszüntették a munkakörét? – merül fel bennem a gyanú, de legkésőbb húsvétkor megtudjuk a hiba okát, mert azt már Tiborunk sem hinné el magáról, hogy tőle kapjuk a kedves gipsznyuszikat. Mégis van a helyzetnek ajándéktartalma, mert legalább nem az élet igazságtalanságát kéri rajtunk számon ma is, és az “ezt dobta a gép” sztereotípiáját sem puffogtatja lovagias szerepköréből.
A szomszéd cukrászda tulajdonosa személyesen csomagolja be a nőnapra készült rózsa alakú mignonokat a patika dolgozóinak szánva, ha már nyitás előtt átfutottam hozzájuk egy életmentő péksütiért.
– Édes legyen a napjuk! – szól az ő szlogenje, mint Aigner Szilárd meteorológus “derűs estét” kedves búcsúja hajdanán.
Az utcán nejlontasakokba csúsztatott virághalmokkal sietnek a férfiak munkába a környező bankokba, minisztériumokba, amit legszívesebben már első sarkon csapnának a kukába, mert szétcsúsznak, az arcukat csikizik a hosszú csomagolások, és lerí róluk a nemzetközi nőnappal kapcsolatos minden érzésük.
– A Béla is megvehette volna, csessze meg – pakolja át egy arra haladó fiatalabb férfira a szemfüles kolléga a tulipánok legalább felét.
Nagyobb cég lehet… Irigykedve nézik a másik oldalon szaladó aktatáskás 3 szál csoffadt virágát. Szerencsés ember, ott csak annyi nő dolgozhat…
Az első betegünk Éva néni, aki egy horgolt rózsacsokorral érkezik. Egyenként járulunk elé puszikkal a szépen kikeményített, dróttal megerősített rózsaszálakért.
– Úgysem kapnak a férfiaktól semmit – szól belőle nyolcvan év élettapasztalata, és horgolt tojásokat ígér húsvétra.
– Hoztam nektek gesztenyeszívecskéket, drágáim – sajnálkozik a férfiak nemtörődömségén Ági néni. – Viszek a férjemnek is – kuncog a bajusza alatt huncutul. – Legyen neki is ünnepnap!
– Boldog Nőnapot – jópofáskodnak a veterán vásárlóink köszönésképpen, akik még a vörös szegfűn szocializálódtak, és az elvtársnőket kellett köszönteniük a párt nevében. Nehezen szabadulnak a szocialista internacionálé emlékétől…,a sztereotípiáktól. A nők is.
A média viszont csodákra képes. Átformál.
Bevési még azt is, amit nem akarunk…
– Mekkora igény van már a valentinra is – fejti ki ráérő idejében Zoltán bácsi. – Azt gondolják a nők, ez kell nekik? Kis piros szívecske? Meg szlogenek? Nem ezen múlik, higgye el nekem! Én minden este kézcsókkal köszönöm meg a feleségemnek, hogy van. Na, viszontlátásra. Hasonló szerelmet kívánok, minden hölgynek – és megemeli a kalapját.
Pár perccel később jövök rá, névnapja van…
– Ó, de gyönyörű csokraid vannak – olvadok el a zöldséges barátnőm virágkölteményein az esti bevásárlásnál, amiket egy nagy műanyagvödörbe állított fel a pultján. Az insta reklámok képein nincsenek ilyen szépek. – A feledékeny férfiak megmentésére köttetted ezeket?
– Dehogy…mi is kaptuk a Szilvivel. Ágotától.
Nevetünk. Mutatom a főnöknőmtől kapott rózsámat. Folynak a könnyeink.
– Én is vettem neked – nyújt át egy apró koráll virágot és ölel át szeretettel.
– Mami, neked vettem – írja az egyik lányom messengeren, és átküld egy rózsaszín tulipáncsokrot. – Megdicsért az árus néni, mennyire fog anyukám ennek örülni.
És valóban. Nagyon örülök. Leginkább annak, hogy észrevette a szépet, és meg akarta velem osztani azonnal. Nem a nők napja miatt, hanem a tavasz hírnökeként.
– Édesfiam, te is? – repülök Vili nyakába.
– Tudom, mennyire szereted a tulipánokat. Hoztam, legyen szép estéd tőle.
Elááájulok. Magamtól is. Mennyire,de mennyire megtanultam örülni minden egyes köszöntésnek, felém fordulásnak. Megbecsülöm mindet.
Emberi gesztusok.
Kincsek.