– Hááát, ezek meg ketten vannak – lágyul el az ultrahangos orvos tekintete a monitort fürkészve.
– Hoogy? – kapom fel a fejemet a hallottakra.
– Gratulálok anyuka, ikrei lesznek – rúgja hátra a székét örömében, mintha legalább is az ő érdeme lenne, és egy nagy darab papírvattát nyom a kezembe, amivel letörölgethetem a zselét a hasamról.
– Ne mondja már – kötözködöm félretéve minden udvariaskodást és intelligenciát, szememmel kandikamerát keresve a paraván mögött – a múlt héten még csak egy üres petezsákot talált.
Mindketten magunk elé meredve keressük a két kijelentés között meghúzódó jelentős ellentmondás magyarázatát.
– Ne törődjön vele – tér magához gyorsan a szakmai bakit palástolva – Isten adta – tereli spirituális értelmezés felé a gyermekáldás titkos receptjét.
Látja rajtam a bizonytalanságot és megrendülést, de a rám jutó röpke időben nem akar foglalkozni a bennem dúló mélylélektani folyamatokkal.
– Na, öltözzön fel – csap egy aprót a meztelen combomra, – a továbbiakat mindjárt megbeszéljük.
Szédelegve keresem a tömött folyosón a férjemet.
– Nincs önálló lakásunk! A szüleiddel élünk! A kisebbik fiúnk még nincs másfél éves! Négy személyes az autónk – hallgatják a sorban várakozó kismamák Gábor sokkos kirohanását.
Lendületesen húzom magam után a kórház kertjébe, minél kevesebbet tudjon meg a nép életünk nehézségeiről.
– Mégis, hogy gondolod? – tesz egy személyben felelőssé a történtekért.
Kinevethetném, fel is lökhetném a képtelen megközelítésen, de csak egy szemöldök rántással jelzem a véleményemet.
Némán állunk egymással szemben. Gondolatok nélkül figyelem a virágágyás sokszínűségét, kavicsokat lökögetek pici halmokba a szandálom orrával.Férjem agya viszont pereg.
– Nem azt mondtad 8 hete, hogy nem lehet több gyerekünk? – vádol meg hangosan.
– Azt mondta a doki – szabadkozom halkan – hogy nagyon alacsony a hormon szintem, és ha egyszer gyereket szeretnénk, gyógyszeres rásegítésre lesz szükség.
– És ezt te elhitted…- mutat rám mérgesen.
– Te is elhitted – jegyzem meg most már én is epésen.
Nem fogok bűntudatot érezni, határozom el magam a vérvételre várva. Nekem csak fájt a hasam, és megszerettem volna tudni, mitől.
– Szia,Rita – zavar fel a tűnődésemből Marika. – Mit keresel itt ? – teszi fel a pillanatnyilag legkellemetlenebb kérdést, amit egy főnöknő feltehet egy terhesgondozó ajtajában.
– Pár perce tudtam meg, hogy ikreket várok – sóhajtom kezemben a vizeletmintámmal.
Némám állunk egymással szemben. Figyelmesen követem a csempék lefutását a falon.
– Újabb 3 évet nem tudok rád várni. Eddig is azért nem mentem nyugdíjba, hogy tartsam neked a kórház főgyógyszerészi állását.- cseng a hangja határozottan.
Bizonytalanul bólintok, mint egy gyerek, aki elfogadja a rárótt büntetést.
– Sajnálom – simítja végig a karomat. -Egy héten kétszer itt megtalálsz, én ellenőrzöm a kórház gyógyszerszobáját. Keress meg, ha bent jársz vizsgálaton.- és fut is már tovább.
– Mit mondunk anyádéknak? – adja át a büfében vett ásványvizet a férjem.
– Jaaa, azt még nem tudom – hárítom el magamtól a nap még hátralévő legneccesebb beszélgetését. -Éppen most tört ketté a karrierem.- mondom halkan. – Marika gondoskodni fog az utódjáról. – vázolom az előző pár perc fontos párbeszédét, és bevonulok a vizsgálóba vért adni.
– Szerintem, kéz a kézben arccal vetik magukat a mélybe az ötödikről, ha megtudják – csavarom le a kocsi ablakát, hogy tépje le a huzat a fejemet, érezzem a levegő mozgását, ami ma már többször besűrűsödött körülöttem.
Gondolatban az első mondataimat fogalmazgatom magamban, hogy tudnám minél tapintatosabban felvezetni szüleim életének leendő és meghatározó mélypontját.
Gábor a vezetésre koncentrál, ő már elmondta a helyzetről a véleményét, látszólag össze is szedte magát, bár a hirtelen sáv váltások és anyázások, az erőteljes dudálások nem a budapesti forgalomnak szólnak.
– Hál’ Istennek – fogadja anyukám könnyes szemmel a hírt, és apró lépésekkel hátrálva engednek be a lakásba apukámmal. Átsuhan az agyamon, meg kellene ismételnem a katartikus mondatot -” ikreket várok” – mert 33 évem tapasztalata, és leginkább annak utolsó együtt töltött 8 éve azt sejteti velem, nem értette meg, mit mondok, vagy édesanyámon a vártnál is gyorsabban jelentkeznek az idegösszeomlás jelei. A házgyári lakás szűk folyosóján szorongunk mind a négyen, mert szüleim jó szokásukhoz híven már a küszöböt átlépve akarnak minden részletet tudni.
– Attól féltem, hogy meg fogsz halni – árulja el örömkönnyeinek pontos okát, de azért annyira nem hatódik meg, hogy magához is öleljen. -A múlt héten hallottam a rádióban, hogy azoknál a nőknél, akiknek az anyja terhességmegtartó szert kapott a hatvanas években, gyakrabban diagnosztizálnak különböző rákot. Megijedtem, amikor mesélted, nem értik, mitől van megduzzadva a méhed, és miómára vagy cisztára gyanakodnak.
– Én is iker vagyok -vág közbe apukám, hogy kellő figyelmet kapjon ő is, és kezet fog a férjemmel,pár percre félretéve a nyolc éve tartó mindent elsöprő ellenszenvét. Zavart topogással hátrálnak a szobájukba, hogy együttesen emésszék a csak első hallásra heppiendnek tűnő bejelentésemet.
– A fiúknak ráérünk még elmondani…- nézek a sötét szobában magam elé, keresve a férjem kezét a takaró fölött.
Egy bátorító szorítást vagy simogatást várok. Vagy bármit, amibe belemagyarázhatom a támogatását. Egy gesztust, amiben benne van a “nemvagyegyedül” üzenete.
– Aludjunk – hárítja el magától a kézfogásomat. – Nehéz napunk volt. Álmodj szépeket – sóhajt félálomban nagyot és jó szokásához híven gondolkodás helyett az alvásba menekül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: