– Rita! Egy kalóz kinézetű férfi azt állítja, hogy a négy gyereke anyja vagy! – fut hátra a patika raktárába Szilvi halálra vált ábrázattal, mintha már legalábbis egy csapat marcona férfi szablyával kergetné.
A szemében látom az én rémült tekintetemet is megcsillanni, ő a kinti jelenéstől pánikol, én a múltam váratlan felbukkanásától kapok simaizomgörcsöt. A vegetatív idegrendszerem is jelez, nem felejtett…
– Mit akar? – csuklik el a hangom rekedtes mélységbe.
– Jaaaa, azt nem is mondta…- próbálja visszaidézni az előző perc drámai jelenetét. – Vagy igen…? Gondolom, látni akar…- adódik egy kézenfekvő verzió.
Ezzel a vágyával egyedül maradt…- gondolom keserűen, – nem szívesen élek a felkínált váratlan lehetőséggel, de mit lehetne tenni? Szilvitől nem várhatom el, hogy utólag letagadjon. – Ja, elfelejtettem, hogy ma nincs bent, sőt már nem is itt dolgozik.
Remegő térdekkel és gyomorral kilépek a patika kiadójába.
– Úristen! Hogy nézel ki? – szakad ki önkéntelenül egy segélykiáltás belőlem, és be kell vallanom magamnak, Szilvi rémületét túlzottnak éreztem, de az előttem álló férfi látványa, minden rémálmomat felül múlja.
Legalább így még a tömött gyógyszertárban, az is minket bámul, aki a saját belső életével volt ezidáig elfoglalva.
– Te sem panaszkodhatsz…- szembesít a saját nézőpontjából a valósággal.
Két vadidegen ember áll egymással szemben. Évek, inkább évezredek teltek el, mióta nem találkoztak.
A kolléganőim vinnyogva nevetnek a színfalak mögött.
Igen. Kívül állóként komédiába csöppentek, egy kék hajú nőt néz meglepetten a volt férje, egy ősmagyar ruhába bújt kalózt bámul a volt felesége.
Mi egy tragédia kellős közepébe hullottunk.
Igen. Az egyikünknek rövid, kék haja van, látszólag kivirult a szabadságtól és az élet szeretetétől, megerősödött tizenkét év edzőtáborától, a másikunknak hosszú, ősz haja van, összetört és tönkrement az élet súlya alatt.
– Hogy vannak a gyerekek? – találja meg az egyetlen, fájó, közös pontot az ismeretlen férfi.
– Jól – foglalom össze az elmúlt pár évet.
– Te is? – érdeklődik további részletek után.
– Láthatod…
– Ha már itt vagyok, kiadnád nekem ezt a pár gyógyszert?
– Természetesen. Ez a munkám.
– Ő valóban a volt férjed volt? – várnak megerősítésre a kolléganőim.
– Nem találtam meg benne…, de szurkolok neki. Volt pár jó évünk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: