– De helyes kis kobakok – gyönyörködöm egy rokonszenves házaspár iker gyerekeinek a fejformájában, akik a szüleik hátán egy-egy kenguruban lógnak, és a tömeggel együtt várjuk a csontig hatoló hidegben a metrópótló buszt.
A tekintetem vissza-visszatér hozzájuk, mert bár én sem szerettem, amikor minket is megbámultak az emberek csak azért, mert ikreink vannak,de jópofának tűnik, hogy az apuka is cipeli a ráeső babát a hátán.
Egy félmosollyal elképzelem a volt férjemet ebben a szerepben, de mi inkább a “négy gyerek az anyukán” családtípus voltunk.
Belelóg a kiskrapek arcába az anyukája bojtos sapkája – kapom el a pillanatot, és reflexből megigazítanám a fején, hogy ne zavarja vele a gyereket. – Biztos nem érzékeli, hogy súrolja a pofiját – szavazom meg ösztönösen a bizalmat, de a férje nem látja? – krenkölöm magam a huszadik fejfordításnál. – Mi közöm hozzá, ha őket nem zavarja…? gondolatsorral nyugtatgatom magam. A félév körüli gyerek oldaltartásban igyekszik kitérni a csapódások elől, fintorog, ha az anyja gyorsabban arcon simítja, mint ahogy ki tudna térni a bojt elöl.
Túlélésre nevel…
– Na végre, itt a busz – menekülök a látvány elöl egy távolabbi ajtóhoz, de éppen egymás mellé kerülünk valami megmagyarázhatatlan keveredés folytán. – De legalább levette a sapkáját! – enyhülök meg irányukba, és a városképet bámulnám a fejek között, ellazulva, ha nem kötné le a figyelmemet az anyuka tarkóján összekötött konty. Éppen a gyerek arcába lóg. A szemem előtt… A szemébe. – És ráadásul a kis csonk szúrós vége! – izgatom fel magam újra. – Szóljak? – Ne szóljak? – A gyerek apja nem veszi észre, az már biztos! Dehogy az anyja sem…! – Nem. Nem veszi észre. Hová fordítsam a fejemet? – Hány megálló még a Deák tér? – Nézzek ki inkább a Bajcsy- Zsilinszky útra, mint az orrom elé…! – Mit túráztatom itt magam…?
A gyerek váratlanul nyöszörögni kezd a csikizéstől, a már bejáratott oldaltartásban próbálja védeni magát. – De hogy viszkethet neki…Meg sem tudja vakarni…
Nem bírom tovább…!
– Elnézést kérek – szólítom meg őket barátságosan, – a baba arcába lóg a kontya, és nagyon szúrhatja a szeme alatt a haj vége…
Egy lenéző félmosollyal felém fordul az anya, kioktató hangnemben felhívja a figyelmemet a saját problémáimra, és pár szóval felvázolja a lehetőségeimet, amiben első helyen áll a leszállás opciója, majd ugyanazzal a felsőbbrendű arckifejezéssel folytatja a békés diskurzust a férjével. Sokkol.
– Nem látod, hogy a busz másik része szinte üres? – gázol át rajtam egy idősebb testes nő a felszálló tömeggel. – Eltorlaszolod az utat! Te szerencsétlen alak! Odacövekeltél?
Nem szólok semmit, mert még az előző percek hatása alatt állok, meg kinek is mondjam, hogy a férfi hátán utazó kisbabától nem tudok mozdulni, mert megnyomnám a szűk egyemberes átjárón. Senki nem értené körülöttem, talán csak a spanyol fiatalok csoportja…
Elönt a tehetetlenség kétségbeesése.
Sírhatnékom támad.
A baba arcában az anyja hajával…
Együtt szenvedek vele.
Elviselhetetlenül fáj.
Nekem már csak egy megálló…, de ez a gondolat sem hoz enyhülést…
Lehajtom a fejem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: