Melegszik ez az ember nálunk? – figyelek fel egy magas, kifejezetten jóképű negyvenes férfire, míg a sűrű embertömeget igyekszem minél gyorsabban kiszolgálni ezen a borús péntek délutánon.
Legalább fél órája téblábol a dermokozmetikumok előtt, aztán leül inni, gondterhelten néz maga elé, és látszik rajta, nem siet sehova.
A tömött sor feloszlása után veszem csak észre, nagy táskákkal, szatyrokkal vette magát körbe a székek mellett, de még kritikus szemmel sem nézném hajléktalannak.
Nem hagy nyugodni…, szemmel tartom.
– Kérek egy pohár meleg vizet – magasodik hirtelen fölém, és mérgesen löttyinti ki a készségesen átnyújtott poharat: – Ez nem elég meleg!
A frissen forralt vizet futva szolgálom fel, mert tapasztalataim szerint jobb, ha nagyvonalúan elnézem az emberi érintkezés formabontásait, mint hogy esélyt adjak a benne felgyülemlett feszültség levezetésére, találjon magának kreatívan egy másik “földelőt”.
Violával a szekrények mögül leselkedünk a kiüresedett kiadóban, mi a fenét szűröget, öntözget a betegeknek fenntartott asztalnál testével takarva, de mi csak annyit szűrünk le a látványból, ez az ember fölöttébb furcsa…
Aggódni kezdünk…
Nagyon magas, nagyon erős, és nagyon ráér.
Egy újabb fél óra múlva beáll az addigra felgyűlt sorba, és barátsággal, telepatikusan üzenek neki, nem neheztelnék rá, ha nem hozzám kerülne…szívesen kihagynám ezt a bizonytalan kimenetelű vásárlást, de amikor az istenek meghallgatva a forró fohászomat, Violához osztják, megbánom.
Én vagyok a határozottabb, erősebb egyéniség.
Violát megeszi uzsonnára.
Fülemet, teljes figyelmemet rajtuk tartom, azonnal segítségére tudjak sietni, ha a férfi viselkedése agresszívvá válna.
– Mit tud a szeszkviterpénekről? – teszi fel az első vizsgabeugrós kérdését Violának, és mivel semmit, enyhén ingerült hangnemben tudományos kiselőadást tart a szerkezetéről és növénytani előfordulásukról.
Na, meg a másodlagos növényi hatóanyagokról! Azok a legfontosabbak.
Az emberiség jövőjéért dolgozik.
Már csak a diavetítő hiányzik…és az érdeklődésünk.
Pláne, mert tele a patika, és egyedül nem haladok elég gyorsan.
Értelmes, melegbarna tekintetében mégis van valami megmagyarázhatatlanul idegen.
A megfeszített munka közben keresem a ráutaló jeleket.
Hiányzik a pajesza! Ez az. A haja alatt körbe van borotválva a tarkója.
Violának jelzek, mindent hagyjon rá, még ha rosszul is magyaráz valamit, ne igazítsa ki. Intézetből jöhetett…
– Ajánljon olyan krémeket, amiket fel tudnék használni természettudományos kisérleteimhez – sokkolja tovább a kolléganőmet, aki már talán a saját nevét sem tudná teljes bizonyossággal megmondani az összehordatott és egyenként véleményeztetett étrendkiegészítők halma mellől.
Lassan eltelt a délutános műszakunk, Viola keze, lába remeg már a férfi szellemi és fizikai túlerejétől, amikor váratlanul megelégeli a vitrinekből összeválogatott kozmetikumokat:
– Számoljon!
– Ötvenötezer- négyszázhúsz forintot kérek.
A férfi meglepően higgadtan fogadja a végösszeget, és a pénztárcájából rövid kotorászás után nagyvonalúan előránt egy Yves Rocher törzsvásárlói kártyát:
– Tessék!
– Ez nem bankkártya – rebegi Viola suttogva.
– Tessék?
– Ez nem bankkártya – reked be hirtelen.
– Mit mond? Nem hallom! – hajol be hozzá fenyegetően.
– Azt, hogy ez nem bankkártya – kaparja elő a hangját valahonnan kétségbeesésében.
– Mi az, hogy ez nem bankkártya? – nő Viola fölé méterekkel, és péklapát nagyságú tenyerébe kapja a terminált.
– Húzd le! – intek Viola felé megnyugtatóan, és otthagyva az előttem álló beteget, bemegyek az irodába a telefonomért.
– Követelem, hogy hívjanak rendőrt! – hallom a férfi felháborodott hangját, amit nem éppen az ő kérésére, de azonnal teljesítek…
– Megloptak! Levették a kártyámról a pénzemet! – gyanúsít meg bennünket, amit a sorban álló betegek szenvtelenül hallgatnak végig, mintha nem egy őrjöngő elmebeteg mondaná.
De legalább nem vagyunk egyedül…
– Uram, perceken belül ideér a járőr, hogy megvédje magát – nyugtatom magunkat…- Már itt is vannak!
– Az Úr Yves Rocher törzsvásárlói kártyával szeretne fizetni, és azt állítja, elloptuk a rajta lévő pénzét – foglalom össze részrehajlás nélkül a tényállást, érezze, az ő panaszával foglalkoznak itt elsősorban a jardtól.
Megnyugtató fizikai állapotban van a két rendőrsrác, de a banki átutalások internetes kódjainak ismerete, az emberjogi paragrafusok és cikkelyek kimerítő felsorolása őket is falhoz csapja.
K.O.
Mentőt hívnak.
Mentse meg őket is valaki…
A férfi menekülni próbál a mentők hallatán. A rendőrök kényszerítőznek.
A betegek sorban állnak. Kell a hétvégére a Kalmopyrin.
Megérkezik a mentő.
Most már több a “szerv” a patikában, mint a beteg.
Feltűnés nélküli dulakodás indul az egyik sarokban. Megbeszélik a lehetőségeket…
A betegek picit arrébb húzódnak, hátat fordítva az eseményeknek. Mindenképpen kell az a Kalmopyrin…
A férfi a felsoroltak közül az A variációt fogadja el:
A mentőtiszt kitárja a gyógyszertár ajtaját, és szabad elfutást biztosít a férfinak, majd egy laza mozdulattal a patika előtt eldobja a kék vizsgálókesztyűjét:
– Ennél bolondabbak is mászkálnak a városban – diagnosztizálja a férfi elmeállapotát.
Kérdés, agresszívabbak -e…? – de ezt már csak magamnak teszem fel, költőien…
– Nem hagyjuk itt magukat kiszolgáltatva, itt leszünk a közelben zárásig, hátha visszajön – ígérik meg a fiatal rendőrök.
Örökké hálásak leszünk nekik.
A többi eladót kivédi meg…ma és holnap?
Okos, erős, szívós és agresszív.
Jelszó: Mentőt hívok!
Csak az elmeállapotának megfelelő helye nincs…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: