Látótér

– Itt van a Sárkány! – terjed a háttérben a rémület és ugrik össze a gyomrunk kollektíven.
– Elkészítetted a kenőcsét? Berendelted az étrendkiegészítőit? – pánikolok Nikinél, mert ha nem, jobb, ha már most eret vágok magamon, megkímélve a lelkemet egy szekatúra kéjes megaláztatásaitól.
Tíz éves kapcsolatunk lassan, nagyon lassan normalizálódott az elviselhető, majd újabb évek alatt a bizalmi szintig, ami egy apró hiba miatt bármikor kártyvárként omolhatna össze. Kényesen ügyelünk minden apróságra is, ami kivághatná nála a biztosítékot, és már akkor felkészülünk a következő, egy hónappal később várható látogatására, amikor kiteszi a lábát a patikából.
Kellemetlen, férfi baritonját a napi több doboz cigaretta recsegőssé mélyítette, női mivoltát talán csak a frizurája jeleníti meg, ha egyáltalán…, szigorú, mindig gyanakvó tekintete a vastagon csiszolt üvegű szemüvegén át a semmiben keresi az ellenségét, mert szinte a vakságig rövidlátó.
Kőbányáról talál ide hozzánk minden hónapban a nyugdíj kifizetés utáni napokban, ami a látását ismerve, emberfeletti megpróbáltatás lehet, és mi minden hónapban feltesszük egymásnak és magunknak a kérdést: De miért hozzánk…?
A magas színvonalú betegellátás szövődményeként kaphattuk…
– Na, jó napot – áll elém szokatlanul energikusan, és diadalittas hangnemet megütve. – Jó, hogy látom…!
Öniróniának is vélhetném, de…valami furcsa van rajta…
Köszönés helyett keresem a szokatlant…
Mosolyog… Mosolyog? Mosolyog!
– Deee, hááát hoogy…? – kérdezem értelmesen.
– Rászántam magam a műtétre.
Tényleg! Nincs rajta szemüveg! Észre sem vettem…, de ez az én titkom maradjon, mert akkor min csodálkozom…
– Lát? – tamáskodom, mint aki ekkora csodában azért nem hisz.
– Látok! Magát is. A hangjáról be tudom azonosítani. Maga a Rita.
Fiatalabbnak képzeltem…, de egész helyes. Meséltem a fiamnak, milyen rendes volt velem mindig. Legutóbb is, amikor átkísért az építkezés miatt a bankba. Nagyon jólesett.
– Milyen lett a világ, amióta nem látta…? – bújok ki a dicséretek alól, pedig neki is jót tenne, ha ezt a fajta verbális gesztust hagynám gyakorolni.
– Képzelje! Csupa kellemetlen felismerés ért. Amikor először megláttam az arcomat, azt hittem, elájulok, és visszacsináltatom a szememet. Rémisztő, öregbanya nézett rám vissza. Megöregedtem. A férjem így látott éveken át, és egyszer sem mondta, milyen ronda lettem. Komolyan, megható.
Aztán a másik! A konyhabútor! Hogy az milyen piszkos volt….- jóízűen hahotázik, mennyire másképpen (nem)látta a körülötte lévő világot és az embereket.
Mesél, nevet, él. Mellém gyűlnek a többiek is, hogy részesei lehessenek Nyúlné Sáska Nárcisz metamorfózisának.
Vele örülünk. Terápiásan.

Azóta nem volt nálunk.
Csak találgatni tudunk, miért nem…