Tisztára…én vagyok

– Ne is mondjátok, kihívták a proffot a teremből, mielőtt kihúztam volna a két tételt, és ott álltam életem nagy lehetősége előtt…Pörgettem a kártyákat egymás után, – ez sem, ez sem! Ezt sem tudom!! A tehetetlenségtől majdnem elájultam. Már két kézzel kotortam a papírok között, hogy találjak valamit, amihez hozzá tudnék szólni…
– Gyertek asztalhoz! – szakította félbe a premier sztorimat a házigazda hangja, aminek a csattanójára senki nem volt kíváncsi az este végéig, mert valami egészen más kötötte le a figyelmüket velem kapcsolatban… – Vacsora! – próbálta a nagy zsivajt túlkiabálni. – Szóljatok ki az erkélyre is a többieknek – terelgette a népes kis csapatot egy szobába.
– Tisztára…, mint Emma Thompson! – mér végig tetőtől talpig a mellettem helyet foglaló ismeretlen.
– Tényleg? – hozom ki a beszélgetésből a maximumot.
Egy hangos, vidám, összeszokott baráti társaságba cseppentem ezen a péntek estén a barátnőm invitálására, ahol a rapid randikat meghazudtoló gyorsasággal keveredtek elém vagy el tőlem a beszélgető partnereim. Nem győztem kapkodni a fejemet, ki kit honnan ismer, hány éve alkotnak egy párt, honnan lehetek én ismerős, és ezen a ponton elszabadult egy arcfelismerő programvírus, amit a résztvevők a végtelenségig turbóztak: a gyógyszertárból, az uszodából, a jóga óráról, a hatos villamosról, a francia síparadicsomból, ahol életemben nem jártam, mert először is nem tudok síelni…
– Ági, gyere már ide – hívja az egyik mondvacsinált ismerősöm szavazati joggal felruházott barátnőjét, hogy együtt győzzenek meg arról, hogy tavaly télen együtt csúsztunk le a Le Mont-Dore-i lejtőkön.
– Higgyétek el, számtalanszor kerültem hasonló helyzetbe. Úgy látszik egy mindenfelé megforduló gyakori nőtípus vagyok, aki nem tud csak úgy beleolvadni a környezetébe, de nem ő az… – magyarázom egy epres daiquirivel erősített, követhetetlen logikával a negatív mimikrimet. – Éppen a múlt héten futottam össze egy rég nem látott ismerősömmel, aki szemrehányást tett, hogy nem köszöntem neki vissza a fodrásznál, és gyanakodva fogadta a kifogásomat, hogy a hajamat soha nem festettem padlizsán színűre, hiszen felülírja a látható bizonyíték, hogy most is szőkésbarna…
De mennyivel jobb volt a kék…! – nosztalgiázom magamban a koktélt kevergetve. Nem is volt kérdés, hogy Én, Én vagyok…”a kék hajú nő!”
– És képzeljétek el – ugrik oda a barátnőm, hogy most már végképp összezavarjon mindenkit – ikerlányai vannak, sőt az apukája is iker.
“Túl sokat ittam vagy még kellene…”- forgatták a poharukat körülöttem az új információ beillesztésével bajlódó vendégek, tompán összeesküvés elméletbe fűzve a hallottakat, mert ez magyarázná leginkább, hogy belőlem is futkos pár klón a városban, és lassan elszivárogtak mellőlem. Nem jó egy ilyen sokszorosított nővel ismerkedni…váratlan kihívások adódhatnak…- olvastam ki a tekintetükből.
– Megvan! Emma Thompsonra hasonlítasz – ugrik elő a takarásból egy újabb Sherlock, mint aki az est nagy részét ennek a talánynak szentelte. – Mondták már neked?
– Soha – füllentek nagyvonalúan, meghagyva a felfedezés édes ízét. – Tudom, neked meg inkább anyádra – fojtom bele a szót a mellette álló férfiba gyakorlottan, mert már láttam a szemén, mielőtt kiejtette volna a varázsmondatot…
Egy egész generáció imádott mamáját sikerült életem folyamán megtestesítenem szerény habitusommal, hihetném a visszajelzésekből, nem kis túlzással, de ezt mindig a kedves ráfigyelésemmel, empátiámmal magyaráztam – elemezgetem a férfiak reakcióit velem kapcsolatban az éjszakai járaton, bambán nézve az elsuhanó várost.
Ruttkai Éva neve, ami az idősebb, mai ötvenes korosztály sztereotípiája volt, fel sem merült az este folyamán – értékelem ki a hírességek friss névsorát, és önkéntelenül elmosolyodom az emlékeimen. Bóknak szánt, béna ismerkedési szokás… – és egy határozott mozdulattal mélyen behúzom a bojtos sapit a fejembe, hogy a tömött éjszakai villamoson nehogy valaki felismerje bennem Ónodi Esztert egy autogram kérés erejéig.