Kutyu

Ülök a Duna-parti köveken, mélázok a hullámok felett, a párás levegőben a tompa napfény romantikussá színezi a sziget hangulatát. Hófoltok mindenütt.
Mögöttem futók, szerelmespárok és kutyasétáltatók részesei ennek a különleges látványnak.
A köddel együtt lassan a rosszkedvem is szétfoszlik.
Úgy érzem, minden úgy van rendben, ahogy van. Átjár a nyugalom és a béke.
Mellém telepszik egy fekete, édes pofájú kutya valahonnan, és most már együtt élvezzük a téli fényeket.
A csendet egy rövid, de erőteljes csobbanás töri ketté. Odakapjuk a fejünket, de csak a felkavart vizet látjuk örvénybe merülni.
Kapás volt…
– Kutyu? – hallok egy ijedt, kérdő mondatot pár méterre tőlem.
– Kutyu! – kiált most már kétségbeesettebben a férfi.
Ért magyarul a kutyája? – nézek csodálkozva a kínai férfire, mielőtt a valós problémájával foglalkozna az agyam.
– Kutyuuu! – futkos bukdácsolva fel-alá a köveken.
– Kuuuutyuuu….- zokog térdre rogyva.
Ez az ember segítségre szorul – térek vissza meditatív tudatállapotomból.
– Uram, ez nem a Maga kutyája? – ajánlgatom a mellettem okosan üldögélő ebet lelassult reakcióidővel.
– Kutyu! – robban felénk kitörő örömmel.
Kutyu is feláll ekkora lelkesedés láttán, és boldog farkcsóválással óvatosan elindul a kövek között a gazdájához. A kínai férfi könnyeivel küszködve csókolgatja a állat pofiját, aki nyelvét nyújtogatva élvezi a helyzetet.
Újra béke és nyugalom telepszik a vízpartra. A szívembe, derűs melegség…