– Karitatív munkát szeretnénk a kerület rászorulóiért végezni – illegeti magát apró szoknyácskájában egy külföldi cég bűbájmosolyú képviselője az irodában összehívott villámértekezleten.
– Méghogy karitatív…- dünnyögöm a már létező bajszom alá.
– Az az ötletünk támadt – a kis hatásszünet kedvéért karmester pózba merevedik, – hogy a ti patikátok forgalmazhatná a deréktámasztó övünket.
A vastaps elmarad. Az örömünnep is.
Egykedvűen nézünk magunk elé.
– Egyenesen idevánszorognak hozzátok a szakrendelőből a betegek, nem kell a fél várost bejárniuk és napokig várniuk az enyhülésre – műlelkesedik tovább, nagyívű kézmozdulatokkal.
– Ez a nő azt hiszi, hogy kóruspróbán van – dirigálom inkább én a háttérből a közhangulatot, ha már az alap hangnemet sem találja meg hozzánk.
– Adok nektek egy cuki kis mérőszalagot – mutat körbe egy dizájnos dobozt, mintha az év lehetőségét kínálná fel nekünk – ,és ezzel megmérhetitek a vevők derék- és csipőbőségét.
– Nem úriszabónak tanultam – sziszegem a szám sarkába elképzelt
gombostűk közül a többieknek, majd hirtelen feltörő önvédelemből szólistává avanzsálom magam.
– Ha már ott áll az orvos előtt a beteg letolt gatyával, hiszen az ágyékcsigolyáját vizsgálja, egy mozdulattal meg is tudja mérni – nézek vele most már nyíltan szembe. (Az orvosait vezényelgesse, ne minket.) – Irreális elvárás, hogy a tömött sorban, nagy kabátban, pulóverben álló betegeket velünk akarod lemérettetni.
– Így van! – Igaza van a Ritának – zúg spontán alakult kórusunk körülöttem.
– Megemlítem a főorvos úrnak…- veti oda a “mondokvalamitcsakmaradjcsendben” hangsúllyal, és a cég nagyvonalúságát jelezve, hangsúlyosan, egyenként elénk járulva, átnyújt egy olcsó repitollat apró pukkedlivel megtoldva, amit én hangsúlyosan, nagy robajjal vágok be egy fiókba.
Nem említette meg.
– Uram, indokolatlan kigombolnia a sliccét – ugrok ijedtemben egy őszes férfi háta mögé, és miután nem sikerül lebeszélnem a szándékáról, úgy döntök, inkább a szemébe nézek, és a méret megítélését inkább ráhagyom. Peckesen vonul végig a sajnálatosan nem vörös szőnyegen a türelmetlenül várakozó emberek előtt, hatalmas sörhasát a mellkasába szorítva. Ez az ő nagy pillanata.
– Mintha magára öntötték volna – kapja meg a dicséretemet all inclusive szolgáltatásként tőlem, csak haladjunk tovább, mert a többlet munkától mindenki ideges.
A kerületben feltartóztathatatlan járványos derékfájás tör ki, amit praktikusan csak egy bizonyos cég, egy bizonyos deréktámasztó övével lehet orvosolni. Hála a forgalmazó előrelátó gondoskodásának…
Özönlenek az emberek a szakorvosi rendelőből.
– Tartom az ajtót anyukám, amíg próbálgatod az öveket, be ne jöjjön
valaki – készségeskedik egy talpig férj, és valóban kemény marokkal ellenáll a patikába szerinte kukkoló szándékkal betérni vágyó betegekkel szemben.
– A blúzára fogja felpróbálni, uram. Engedje be a babakocsis anyukát – utasítom határozottan, de hátranézve rémülten látom, hogy agg felesége bátran mutatna magából többet is, fájdalmaihoz és korához mérten lendületes mozdulatokkal veti le magáról ruhadarabjait.
Kettőjük közül úgy látom, férjura a szemérmesebb.
Miután visszarángatom élete párjára a szoknyáját és a nyakából is
kiszedem a blúzát, vonakodva ugyan, de elengedi a kilincset, és ezzel
elhárul az akadály a dörömbölő, felgyűlt tömeg előtt. A két tábor
csodálkozva néz egymásra. – Biztos beragadt a kilincs – gondolja mindenki bizonytalanul. Mi is úgy teszünk, mintha nem is értenénk, miért nem tudtak eddig bejönni, és békésen folytatjuk a próbát.
– Itt próbálják fel a betegek az officinában a derékövet? – ugrik fel a szeme a kerületi ÁNTSZ ellenőrének a hat méteres belmagasság tetejéig. – Nincs próbafülkétek!
– Tényleg? – nézünk körbe rebegtetett szempillákkal, mintha ez eddig elkerülte volna a figyelmünket.
– Mérjék meg a kedves betegeknek a szakorvosi rendelőben a derekukat,ahol erre megfelelő szeparáció áll rendelkezésre.
– De jó ötlet! – üdvözöljük a hivatalos álláspontot, és mélyen egyetértünk vele, mintha ez még semelyikünknek eszébe sem jutott volna.
Éljen az egészségügyi hierarchia!
De csak most…