– Itt van a Sárkány! – terjed a háttérben a rémület és ugrik össze a gyomrunk kollektíven. – Elkészítetted a kenőcsét? Berendelted az étrendkiegészítőit? – pánikolok Nikinél, mert ha nem, jobb, ha már most eret vágok magamon, megkímélve a lelkemet egy szekatúra kéjes megaláztatásaitól. Tíz éves kapcsolatunk lassan, nagyon lassan normalizálódott az elviselhető, majd újabb… Tovább »
Látótér
– Itt van a Sárkány! – terjed a háttérben a rémület és ugrik össze a gyomrunk kollektíven. – Elkészítetted a kenőcsét? Berendelted az étrendkiegészítőit? – pánikolok Nikinél, mert ha nem, jobb, ha már most eret vágok magamon, megkímélve a lelkemet egy szekatúra kéjes megaláztatásaitól. Tíz éves kapcsolatunk lassan, nagyon lassan normalizálódott az elviselhető, majd újabb… Tovább »
– Megbeszéltem Nikivel, hogy adtok nekem egy üveg hidrogént. Bombához kell? – csapnék a feldobott labdába izomból, de az idős doktornő nem venné jó néven… – Hidrogénperoxidra gondolsz…- mosolygok inkább előzékenyen. – Nem! Hidrogént adj! – és kissé ingerülten elém tol egy barna üveget. – A hidrogén egy elem a …- veszek egy nagy levegőt…. 
– Ne is mondjátok, kihívták a proffot a teremből, mielőtt kihúztam volna a két tételt, és ott álltam életem nagy lehetősége előtt…Pörgettem a kártyákat egymás után, – ez sem, ez sem! Ezt sem tudom!! A tehetetlenségtől majdnem elájultam. Már két kézzel kotortam a papírok között, hogy találjak valamit, amihez hozzá tudnék szólni… – Gyertek asztalhoz!… 
Édes néni volt. Egy napon születtünk, negyven év különbséggel. Apró, törékeny alakja szívós lelket takart, frissen ondolált hajjal járt még a legcudarabb időkben is, mint aki varázsa alatt tartja a szelet, az élet viharait. Nyugalom és összeszedettség áradt belőle lágy vanília illattal keveredve, komoly, okos tekintete megértő és megbocsátó volt a világ felé. Kedves mosolyától… 
– Egy gyógyszerésznek nem illik tüsszentenie – néz rám egy német nevelőnő szemrehányó szigorával egy idős, kalapos hölgy, miután felbukkanok az egykeresztes szerek mögül maszkként rányomva az arcomra a papírzsebkendőt. Mérhetetlenül rosszul esik a megjegyzése. Amúgyis elesettnek, összetörtnek érzem magam, ahogy a lappangó vírus percről percre érezhetően erőre kap az orrnyálkahártyámon, és a szúrós csikizéstől… 
Ülök a Duna-parti köveken, mélázok a hullámok felett, a párás levegőben a tompa napfény romantikussá színezi a sziget hangulatát. Hófoltok mindenütt. Mögöttem futók, szerelmespárok és kutyasétáltatók részesei ennek a különleges látványnak. A köddel együtt lassan a rosszkedvem is szétfoszlik. Úgy érzem, minden úgy van rendben, ahogy van. Átjár a nyugalom és a béke. Mellém telepszik… 
– Ekkora álszent dumát régen hallottam – súgom az előttem félkaréjban tömörödő kolléganőimnek undorral. – Karitatív munkát szeretnénk a kerület rászorulóiért végezni – illegeti magát apró szoknyácskájában egy külföldi cég bűbájmosolyú képviselője az irodában összehívott villámértekezleten. – Méghogy karitatív…- dünnyögöm a már létező bajszom alá. – Az az ötletünk támadt – a kis hatásszünet kedvéért… 
– Hallottad, hogy tegnap a Petőfi hídon kigyulladt egy Opel? – tálalja minden nap a városi történéseket egy hírhozó fontoskodó izgalmával Lázár, a főút kéregetője, miközben a havasesőtől nedves aprópénzét marokszám önti a patikai tárámra. – Kirángatták az égő kocsijából – bólogat nyugtatóan, megelőlegezve a kérdésemet. – Zárlatos volt, és be akarta fűteni az autóját…. 
Magassarkú bokacsizmában tipegek egy késői koncertről félig befagyott tócsákat kerülgetve. Apró fohászokkal próbálom épségben haza rimánkodni magam, ha már a józan eszemen túltett a hiúságom. Szememmel a meg-megcsillanó jeget keresem, fel sem nézve az úttestről. Csak utólag érzékelem, hogy egy bár bejáratánál veszítem el váratlanul az egyensúlyomat egy kiálló díszkőben, és két cigarettázó fiatalember előtt… 