Nagymamámmal boldog izgalommal vártuk a Mikulást.
Nem tudtam eldönteni, melyikünk várja jobban. Úgy éreztem, talán ő picit lelkesebb, mint én.
Tanultam még akkoriban csak a misztériumról…Tőle.
Próbáltam belelovalni magam és átvenni a felkorbácsolt örömét, hogy nekem is fényesen csillogjon a szemem, és elvarázsolva hallgattam a meséit. Csüngtem minden szaván, hogy megértsem, mit is, kit is várunk ma este, akit nem fogunk ugyan a saját szemünkkel látni, mert egy földöntúli lény, aki már neki is számtalan meglepetést és örömet szerzett gyermekkorában, aki engem is nagyon szeret és egész évben figyelte, megérdemlem-e a csodát.
A csodát, ami a másik szobába várható, ha kellő odaadással és hittel énekeljük azokat a dalokat, amiket kedvel és róla szólnak, és amiket az oviban is tanultam.
Apró változtatással.
Nagyokat kacagtunk, ha Mikulás helyett Télapót énekeltem véletlenül.
Ez a mi családunk nagy Titka volt.
A hit, a múlt és a jelen.
Nem beszélhettem a templomba járásról, a pap bácsiról, aki feljárt hozzánk, és a gulágon átélt kalandjaival szórakoztatott minket, nagyapám külföldi rádió hallgatásáról, aki abban reménykedett, hogy egyszer csak üzen a legkisebb fia Montreálból, az esti imákról, az őrangyalomról, aki mindig velem van, és mindig vigyáz rám. De persze, ő is titokban.
Hozzánk a Köztelek utcába, és minden jó kislánynak, akik hisznek a Jézuskában a Mikulás hozta az ajándékokat. Az oviban pedig a Télapót vártuk, aki valójában nem is létezett anyukám szerint, csak az óvó nénik találták ki, azoknak a gyerekeknek, akikhez ma este általam homályos okok miatt a Mikulás nem jutna el. Ja, meg az oroszoknak.
Különleges estének és különleges gyereknek éreztem magam.
Körbe táncoltuk az asztalt, észre sem véve, a szüleim nincsenek velünk, de ők biztosan a konyhában beszélgettek a munkahelyi problémáikról, mert anyut oda száműzte a cigi. Csak ott fújhatta a füstöt.
Nem zavart, ők úgyis mindig rosszkedvűek voltak, a nagymamámmal hittünk csak a csodákban. Velünk az öröm volt.
Kipirulva énekeltünk akkor este is, hátha…, hátha…meglátom majd az égen tovatűnő rénszarvasokat.
– Kis cipőcske megtelik. Megtölti a Mikulás, ha üresen látja.
– Na még egyszer! – Nagy szakállú Miku…
Éles csengő hasított a hívó dalunkba.
Döbbenten néztünk Mamámmal egymásra.
Önkéntelenül hozzá bújtam a kereveten, éreztem, ő is nyugtalanul fülel a bejárati ajtó felé. Átölelt.
Anyukám jött be idegen mosollyal az arcán:
– Itt van a Télapó! Hozzád jött.
Éreztem, ahogy egész testemben végig fut egy eddig ismeretlen, bénító érzés. A félelem.
Nem hallottam meg a nyomatékosan kiejtett Télapó nevet, én a Mikulást vártam. Ebben a felfokozott idegállapotban Ő jelent meg lelkiszemeim előtt, ahogy a bejárati ajtónk előtt állhat, óriásin, földöntúlin, felfoghatatlan erőt sugározva.
– Gyere, hozott neked szaloncukrot.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, nem is szaloncukrot kértem tőle, hanem nyalókát és lufit, de tudtam, képtelen vagyok még megmozdulni is. Nagymamám érezte, mennyire remegek, még jobban magához húzott.
– Gyere, kint áll az előszobában.
Én egy kislány vagyok, nem bírom el a Mikulásból áradó erőt és a várható csodát, gyenge vagyok én ehhez, összeroppanok.
Úgy képzeltem. Elsírtam magam.
– Nincs is Mikulás! – tudtam meg a legrosszabb sráctól az iskolában évek múlva.
– Tényleg nincs Mikulás, Rita – jelentette ki anyukám még aznap este tárgyilagosan. – Odatettem az ajándékodat az ágyadra.
– És…és…akkor ki csengetett be hozzánk?
– A Petrovics bácsi, a házmester. Ilonka néni küldte fel, hogy hozzád is jöjjön egyszer a Mikulás.
Ez sokkal mélyebben és fájdalmasabban érintett, mint a Pityu vagánykodása. Nem hittem el. Egyszerűen nem hihettem el, hogy az egész így igaz. Csak ennyi. Az egész belső világom omlott volna össze, 8 év, amit a nagymamámmal építettünk fel.
Berohantam a szobámba. Ahogy nagy lendülettel szinte beszakítottam az ajtót, a sötétítő függöny nagyot lebbent.
A Mikulás éppen az utolsó pillanatban lépett ki az ablakomon.
Na, ugye!
Még jó, hogy anyukám kicsit feltartott…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: