Apothéker

  –   Egy Apothékerrel akarok beszélni, tudja? – sérti meg egy erős német akcentussal beszélő idős férfi a kolléganőmet, aki az elmúlt negyed órában összehordta elé a patikában fellelhető összes műkönnyet. – Kérem, én egy öreg ember vagyok, vacakolok, vacakolok itten, de kérdeznem kell, ami megmentheti az életemet is.

Összenézünk Lindával, mert ez egy hidratáló szemcsepp esetében nem tűnik reális veszélynek. Legalábbis, számunkra nem.

  –   Kis türelmét kérem – szólok át a másik tárához kimérten, érezze, hogy megbántotta a segítőkészségéről, birka türelméről híres asszisztensnőnket.

  –   Kérem, nézze el nekem, én egy öreg ember vagyok. Nekem kérdeznem kell – magyarázza Lindának bűnbánóan –  Vacakolok, vacakolok a döntéssel, de higgye el, nekem mégis csak kérdeznem kell – folytatja kényszeredetten. – Fontos, hogy tudjam, nem vakulok-e meg tőle, tudja? – ront még inkább a helyzeten.

Linda a kezeit tördeli, kétségbeesve vár rám, nehogy még valami fatális nagy bajt okozzon az eddig ártalmatlannak tartott cseppekkel.

Apró sóhajjal köszönök el az előttem álló betegtől, és a helyzet komolyságát felmérve fordulok segítőkészen a hipochonder idős férfihez.

  –   Tudja, nekem mindig kérdeznem kell – magyarázza meg nekem is a benne feszülő hajthatatlan szorongást. – Ööö…, hogy értse a helyzetet, van száraz és nedves szem – hangsúlyosan megáll, tudom -e követni.

Bólintással bátorítom, tisztában vagyok ezzel a jelenséggel.

  –   Kérem, a száraz szem az enyém, a nedves megvakul. A doktor magyarázta így. Vállalja ennek a kockázatát?

   –   Akkor könnyű helyzetben vagyunk …- tapsolok egyet örömömben, mintha nem problémás  emberekkel foglalkoznék nap mint nap.

   –  Neeem, nem – ingatja meg könyöklésben pihentetett jobb kezét. – Mondok én magának valamit..ööö…még Németországban történt..ööö…nem most..ööö…rákos voltam, tudja? A doktor nem akart kórházba küldeni – hunyorítva néz rám, – megmondtam neki, kihívom a rendőrséget. Nem hitte el, kérem! – hatásszünetet tartva hátrál – Kihívtam a polizeit!

Az esélyeimet latolgattam..

Mit kellene tennem ebben az esetben ahhoz, hogy rám hívja a rendőrséget…? Ennek a fele sem tréfa…, bár Lindát megnézném bilincsben, –  mosolyodom el a gondolattól is, elfelejtkezve a valós veszélyről egy pillanatra.

    –  Szerencsém volt – folytatja hepienddel – Egy művész úr műtött. Ha érti…, a szakmája művésze volt. Tudja? Egy csövön szedte ki a szervemből a rákot. Jobban vagyok, mint fiatal koromban.

Ennek együtt tudunk örülni.

  –    Érti már? Nekem kérdeznem kell – az életemet mentette meg! Kimarja a szememet ez a szer? – bök az egyik dobozra mellékesen.

    M i é r t m a r n á k i? – tenném fel legszívesebben a kérdést ön – és közveszélyesen, de szabadlábon szeretném tölteni a mai estémet.

Linda is önmérsékletre int a szemével.

   –    Óóó, a hialuronsavra gondol!!? Az nem egy maró sav! – találom meg a félelem kiváltóját.

Nem, dehogy – nyelek inkább le egy újabb egyszerű választ, mert nekem gyerekeim vannak, kérem, és tanulva az előbb elhangzott tanmeséből, tudományos kiselőadást tartok a hialuronsav fiziológiás jelenlétéről a szervezet minden részében. Nagyokat gesztikulálok, okosan nézek fel egyszer-egyszer a plafonra, keresem a legmegfelelőbb latin szavakat, kipirulok a téma izgalmában. 

  –   Milyen opciói vannak? – kapja be a horgot. 

A most már szóba jöhető lehetőségeknek, úgy érzem, csak a patika jelenlegi készlete szab határt. Szakmai hozzáértésemmel eladom ugyanazt a szemcseppet, amit röviddel ezelőtt még veszélyes méregnek hitt.

Fizetés után még percekig vacakol a hátizsákjával, és elégedetten, békésen hagyja el a patikát.

Lindával a műszakunk ideje alatt minden szirénázó hangra felkapjuk a fejünket, megkönnyebbülten nevetünk össze.

Ma megúsztunk egy rendőrségi kihallgatást.