I.
Édesanyám!
Néztem tágra nyílt szemmel,
Ahogy puha szeretettel
Csüngenek egymáson,
Lányok és Anyák.
A filmekben.
Vagy a villamoson.
Ezt a meghittséget nem ismertem.
Engem soha nem öleltél át.
Nem szeretted.
Magamban kerestem a hibát.
Hol máshol…?
Olyan vagy, mint Apád!
Súlyosan szólt.
Megvetően.
Eredendő bűnöm lett.
Mint az embernek, hogy ember lett.
Tudod mit, anyukám?
Legyen ez az összes hibám.
Vállalom.
Hogy barna a szemem.
Hogy széles a szám.
Az ujjaim is rövidebbek.
Na, meg ez a spiritualitás…
Szégyellni való kór.
Lehet.
A szíved nem lát.
Engem.
Jól.
II.
– Asszonyom!
Taníttassa a lányát
Tehetséges.
Követhesse az álmát
– Nevetséges!
Sőt! Felháborító.
Ez a megkeresés.
Ne érezzen hálát,
De tudja,
Nem volt más.
Lehetséges
Út.
Csak, amit én gondolok.
Úgy
Garantálom.
Ember lesz.
Boldogság?
Ne dühítsen!
Az élet nem tündérmese.
Realitás.
Abban csak a lányom hisz.
De majd kiverem belőle.
Ez lehetne az életcélom!
is
És akkor…
már nem hiába születtem.
Hogy ő miért?
Azt nem tudhatom.
III.
Anyukám,
Négy gyerekem született.
Kettő hasonlít rád.
Az élet visszakérdezett…,
Hogy is akarom?
A másik kettő az apjára,
És az én apámra.
Van elég bajom…
Megváltoztatni nem akarom őket.
Így van dolguk ebben a világban.
Mégis mind a négyet szeretem.
Feltételeim nincsenek.
Csak a szívem fáj,
Ha boldogtalanok.
Lassan te is a gyerekem leszel.
Gyengéden ölelnélek át.
Már csak ennyit tehetek.
Ha elfogadod…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: