– Nincs jegyed – hívom fel Lili figyelmét, mintha nem tudná.
Faarccal keni tovább az alapozót a kis ledlámpája előtt.
Idegességemben megöntözöm a virágokat, hogy ne kelljen a szenvtelen arcát néznem.
– Mi lesz, ha a rendőrök elkapnak? Vagy belöknek a Dunába? – ötletelek futkosva a lakásban a locsolókannával, mint egy házőrző kutya a kerítés előtt.
Rémtörténetek tucatjai bukkannak elő a tudatomból az előző szigetfesztiválok történeteiből. Nem bírok már magammal, felhívom az idősebb fiamat, valakinek el kell mondanom, mire készül Lili, mert megőrülök a várható veszélyektől.
– Mami, a hajánál fogva húzzák majd ki a TEK-esek, kitiltják az összes magyarországi fesztiválról és még téged is berángatnak a rendőrőrsre hajnalban, mert kiskorú. – nyugtatgat vázlatszerűen a felnőtt fiam.
– Ja – folytatja még izgatottabban – ez még a jobbik eset. Ha a biztonsági őrök fogják el, vagy az erdőben elkapja valaki? Még meg is erőszakolhatják, ki hinne neki… Vagy belöki valaki a Dunába. Kinek hiányozna… – adja meg a kegyelemdöfést az összeomlás előtt álló idegrendszeremnek.
– Milán is azt mondja, hogy őrültség, amit csinálni akarsz – állok meg a szobája ajtajában a telefonnal a fülemen.
– Most minek húzod fel az agyamat? – pillant ki a zavaró körülményre a szemöldök szélesítés kényes mozzanatából a 17 éves agyával.
– Bori nem megy veled? – próbálom felmérni a várható veszteségemet leltárt felvéve az ikreimről.
– Áronnal öreg házaspárt játszanak – tekergeti a nyakát a tükör előtt jobbra, balra, egyenletesen felvitte – e a vakolatot rá. – Munka után elé ment, aztán elvonulnak a világ elöl, hogy Áron kipihenhesse a sok nyomorék turistát.
– Bemondta a rádió is – váltok ismét elrettentőre – hogy a terrorveszély miatt fokozottan vigyáznak a fesztiválozókra. Kivezényelték a terrorelhárítókat is, minden fűszálat átvizsgálnak – győzködöm magam a hivatalos propagandával, hogy ne csak a fantáziámban megjelenő horrorképekkel zavarjam meg a szemhéjtus pontos ívének vezetését.
– Mami, hagyd már abba, nem látod, hogy mit csinálok – csapja oda tust az asztalra. – Most miattad törölhetem le és kezdhetem elölről..
Most már mindketten nyíltan feszülünk egymásnak, amit természetesen én gerjesztek a felesleges kötekedésemmel és túlaggódásommal.
– Noémi itt alhat? – szól hozzám barátságtalan hangon a gödöllői barátnője érdekében, mert még neheztel a smink újra festéséért.
Kis megkönnyebbülést érzek. Ha nem is maga a TEK fog vigyázni Lilire, de mégsem lesz teljesen egyedül. Lesz ott valaki, akinek feltűnhet, ha eltűnik – vigasztalgatom magam.
– Noéminek van jegye? – érdeklődöm óvatosan, nehogy elvágjam Lili informálós kedvét.
– Persze – néz rám hökkent arckifejezéssel, mintha ez lenne számára is a természetes módja a bejutásnak. – Bérletet kapott a 18. születésnapjára.
Feleslegesen, de szokásból megágyazok magamnak éjszakára, töltöm a telefonomat, a szebbik pizsamámat veszem fel hálóing helyett, ha futnom kell a rendőrségre, és nem lenne időm átöltözni. A youtubon a Dumaszínház felvételeiből hallgatok részeket, tereljem a gondolataimat. Negyedóránként nézem a telefon kijelzőjét, és nem értem, miért nem jelez, miért nem szól, hol van, kivel van, mit csinál éppen.
– Mami, még itt állunk haverokkal az Auchan parkolójában. – tájékoztat idegesen az ötödik hívásomra.- Taliztam a Sárival is – tudok meg egy apró részletet, amit bevések az agyamba, 23 : 53 – kor még a Sári látta az Auchan parkolójában.
– Ne hívogass folyton – kiabál ingerülten a telefonba egy órával később – mondtam, hogy szólok, ha bejutottam.
A telefonomat a fejem mellé teszem, és nyitott szemmel hallgatom a sötétben a Kőhalmi poénjait az édesanyjáról, aki a nyári sakk táborok szervezője, a csomagolások nagymestere, Szentes város megkerülhetetlen tényezője. Ő is megjárhatta a hadak útját – teszem a kezemet a fejem alá elgondolkodva. – 10 zajos egyetemi év még humorba csomagolva is sok.
Az idő múlásával a lábremegésem lassan kúszik fel a szívem felé…
– Bent vagyok – kapom a messenger üzenetet hajnali két óra három perckor.
Hálát rebegek az Istennek – ÉL! – és elkövetem azt a hibát, hogy örömömben megkérdezem:
– Mikor jössz haza?
– Már a héven ülünk Noémivel – kapcsolódik a kérdéshez reggel fél hétkor.
Van, aki a szabadságát az foci Vb megnyitójához igazítja, én teljesen véletlenül a sziget 7 napos intervallumára. Terveimben még ekkor kreatív programok szerepelnek, novellák írása, könyvvé alakítása, buddhista tanítások értelmezése és tanulása, amire nem volt időm év közben, kora esti séták ígéretei régnemlátott barátnőkkel,
– Hogy jutottatok be? – kérdezem a gyomromban csomóval a délutáni reggeli közben.
– Nekem van jegyem – szabadkozik hárítóan Noémi, mintha neki szólt volna a kérdés.
– Bemásztunk – kapom a kimerítő választ.
Elmélázva kortyolgatom a tejeskávémat, és a hivatalos média beszámolóját hallgatom a kereskedelmi rádióban a sziget hermetikus védelméről, a milliós beléptető rendszerekről, a hőkamerákról és kutyákról.
Egy 17 éves gimnazista lány belógott.
Nem tudok róla, hogy kiképezték volna…
– Kivel?
– Nem ismered őket – zárjuk le az első nap szereplőinek felsorolását.
– Ma is mész? – sikítok fel eszelősen pár óra múlva.
Lili flegmán végignéz rajtam, mint aki nem érti a kétségbeesés pontos okát.
– Ma is szólok, ha bejutottam – próbál empatikusan jófej lenni, ha már az anyja ideggyengének született.
– Noémivel hazakísérünk egy lányt, mert egyedül kéne hazamennie -kapom a rövidke hírt a messengeren egy újabb átvirrasztott éjszaka után. Önzetlen viselkedésükre nem találok magyarázatot a reggel hatórás verőfényben. A válaszért egy nappali szunyókálás utánig kell várnom:
– Noémi eddig aludt.
– Te attól meg miért nem tudsz írni? – kérdezem eszelősen.
– Rita, te már nem is törődsz velem, de nem is kell – kapom telefonon anyukámtól a sértődött letolást, mert nem a megszokott reggeli időpontban hívom.
A magyarázattal óvatosan kell bánnom egy közelmúltban elvégzett szívműtét miatt, és használnom kell az önmagam védelmére kidolgozott kommunikációs stratégiámat:
– Bocs anyu, kicsit buliztak a lányok, és fent maradtam éjszaka írni.
– Jó, de mikor jössz? Szabadságon vagy, nem? – követeli a figyelemjussát.
– Nemsokára indulok – ígérem meg biztatóan, elrejtve az összetörtségemet.
– Mind a hárman mentek? – könyökölök kómában az ötnapos alváshiány eredményeképpen a konyhaasztalnál szombat este. – Szerintem, hétvégén nagyobb lehet a razzia – cseng enerváltan a hangom, mert már napok óta nem tudom, mit higgyek, kinek higgyek és mihez igazodjak.
– Nyugi – figyelmeztetnek a gyerekeim, mielőtt mégis belelovalnám magam a semmibe. – Lili mindennap beszökött.
– Nagy poén lesz, ha megkérdezi a rendőr, hogy mind a három a magáé -e? – fantáziálgatok egykedvűen magamban, ha már elkezdtem a témán rágódni.
– Nem hiszem el – dühöng Lili a telefonban. – Minden részt lezártak. Nem tudunk bemenni. Vili és a Boriék már elmentek máshová bulizni.
– Mindjárt jössz te is? – kérdezem mérhetetlen reménykedő naivitásomban.
– Még megpróbáljuk máshol is a fiúkkal – teszi rám köszönés nélkül a telefont.
– Na, mi van? – próbálkozom egy óra múlva
– Alakul valami? – írom epekedve egy életjelért.
– Lili, mi van már? – vesztem már el a türelmemet írásban is két óra körül.
– A franc egye meg őket, vissza küldtek a kerítés tetejéről, mert az előttem ugró fiú alatt letörött egy ág – mondja hisztérikus hangon a telefonba.
– Akkor ma kihagyod…- rontom el a kettőnk kapcsolatát megint egy időre.
– A kurva életbe – válik idegességében sírósra a hangja, és folytatja a lehetőségek kutatását a sziget fala körül.
– Egy diplomáciai autóban ülök – tájékoztat diadalittasan meesengeren másfél óra után.
– Úristen! – hörgök és a halálfélelem szorítja el a torkomat. – Kiében? – írom remegő kézzel a kérdést.
– Moháékkal – írja legalább a pánikot lecsillapítva bennem az évfolyamtársáról.
– Miért? – rontok még a helyzeten. – Nekik nem kell fizetniük?
– Nem nézik át az autót – magyarázza az amerikai filmeken felnőtt fiatal nemzedék élettapasztalatával.
Az előző napok eseményeit átgondolva, nincs mit cáfolnom.
Milán ismert magyar zenész haverjainak végig kell állniuk a sorukat a tömegben, míg egy közel – keleti diplomáciai autó csak úgy behajthat? – töprengek a kettős mércéről az ágyamban forgolódva.
– Megőrülök mami – keres nálam mégis meghallgatást tehetetlenségében. – Kiszedtek! – panaszolja tajtékozva.
Lehet, hogy ma egy picivel előbb alhatok – fut át rajtam az önzés.
– Az egyik fiúhoz megyünk fel aludni, Budakalászon lakik, ne aggódj – és már szervezi is az életét tovább.
– Noémi nekem adja a hetes karszalagját, ha már bement – tanulgatja Noémi személyi adatait a fesztivál utolsó estéjén.
– Zacskós módszer – tudom meg a technikáját.
– És ha észreveszik, hogy nincs a csuklóján? – aggódhatok most már egy másik emberért is.
– Nem fogják… – hurrognak le bőszen, kitanítva az idősebb fesztiválozóktól.
Nyelem vissza a mondanivalómat.
Na, ki a hülye? Én vagy ők?
– Mami, én olyan boldog vagyok – hallom Lili felszabadult hangját. – Sokkal könnyebb volt, mint gondoltuk. Végre…
Sok minden fut át az agyamon…
– Furcsa dolgot fogok mondani…, büszke vagyok rád – vallom be neki nyíltan az egyhetes virrasztástól meghasonulva, vállalva, hogy vessen rám bárki követ, aki nem ismeri el a gyereke végtelen szívósságát és találékonyságát, még akkor is, ha ez törvénybe ütköző, és még akkor is, ha az idegeibe is kerül.
– Megígérem neked Lili, hogy jövőre bérletet veszek nektek a 18. születésnapotokra. Érezd magad jól és vigyázz magadra.
Mosolyogva fordulok az oldalamra és egy pillanat alatt mély tudatnélküliségbe zuhanok hét nap után, a szabadságom utolsó napján.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: