A helyzet napról napra fokozódik.
A zaj is.
A bűz is.
A feszültség is. Bennem.
A brigád és a műszakiak létszáma is.
A csatorna bemeneti nyílása maradt viszont egy.
A patika ajtajával éppen szemben.
Ma már nyolc ember veszi körbe a munkaterületet több rétegű ívben, mert nem férnek egymástól. Tanakodnak. A nemek aránya feltűnően diszkriminatív, mert csak egy fiatal nő nézi mély érdeklődéssel a semmit, felváltva bambul a férfi kollégákkal a fekália utazási sebességét megállapítandó. A szivattyúk visítási paraméterei kötik le a figyelmüket, mert egy-egy agyat és sejteket széttépő hangfrekvenciánál sokat sejtetően bólogatnak maguk elé. Az üregbe.
Izgalmas, kreatív munkakör.
A brigád kevésbé potenciális tagjai már elveszthették a szaglásukat a hallásukkal együtt, mert kedélyesen falatozgatnak a magukkal hozott hazaiból a szippantós monstrum vezérlőpultja előtt, sajátos jelrendszerrel múlatva a fizetett munkaidőt.
Dolgozni jöttem.
Ötven métert kerülnöm kell, hogy bejussak a patikába. Mentsvár is lehetne a kinti záptojásszag és dübörgő munkagépek után, de az officinában megrekedt “ájer” összerántja a gyomromat, és irigylem a sorban álló hűséges betegeinket, hogy dolguk végeztével elmenekülhetnek ebből a gáz- és gőzkabinból.
Gyenge gyomrú, finnyásabb délelőttös kolléganőim metronóm pontos, lassú taktusban öklendeznek, a keményebbeknek csak a szeme könnyezik a felszínre hozott hat évtizedes trágyaszagtól.
Gyuri,a gondnokunk, önvédelemből már egy nap után feladta a gyógyszertár vastag 162 éves kereteinek renoválását, mert nem hallotta a saját dudorászását munkája közben, és elrohant szabadságra Gágavencsellőre kiheverni a halláskárosodását.
Szteroidokkal sem kezelhető allergiája miatt folyamatosan dugult orra,nem befolyásolta a döntésében…
Benzines demizsonja, hígítós és festékes küblijei a hátsó raktárban várják, hogy a gőzük elérje a kritikus koncentrációt és felrobbanjanak.
– Képzeljétek – panaszkodom a többieknek átöltözés közben, – a tetőfedők a lakásunk felett építették ki a főhadiszállásukat, a szobám ablaka előtt húzzák fel a szükséges anyagokat, és hordják szét a hét lakás széles tetőn. Úgy dübörögnek a bakancsukkal, hogy a kutyánknak halálfélelme van. Még a fürdőszobába is be kellett engednem zuhanyozás közben, ne ássa át magát a szomszédba.
Az is lehet, este ott találom…
Nagy sóhajjal vetjük bele magunkat a délutános műszakba. Mi jöhet még…?
– Csend van? – nézünk gyanakodva körbe és egymásra. – Legalább addig ne üvölts a betegekkel – kérem pianóba Linda hangját.
A belvárosi kertészet kihasználva a váratlan szilenciumot, a szemközti sövények formára nyírásán mesterkedik, legyen választási lehetősége mindenkinek, a sövénynyíró vijjogása vagy a szippantósautó monoton zajszennyeződése cincálja jobban az idegeit. Ez a szúnyog zümmögés is elviselhetetlenné fokozódik, ahogy a nagy szívótestvér is újra felbőg, és együtt kergetőznek az éterben.
– Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! – kántálja a tömeg később, a frissen vágott sövény mellett.
A tévéközvetítés rendezett hátteret mutat.
– Kik ezek? Miért tüntetnek?- kérdezzük a betérő betegektől, mert a szónok hangszóróba kiáltott szavai nem törnek át a szivattyú hangján.
A jelzáloghitelesek. Szól a síp, a dob,a nádi hegedű.
– Ők még harcolnak, én már elveszítettem mindenemet. Csak a négy gyerekem maradt – szomorodom el egy gyenge pillanatomban az egyik gyakran bejáró kedves betegnek.
– Na, és a questorosok? – hallom az egyik kerületi gondozónő utálkozó hangját Lindának kifakadni. – Azok is idejártak sajnáltatni magukat. Tőzsdére viszik a pénzüket, hazárdíroznak, aztán meg hallgathattuk a felháborodásukat, az anyjuk hétszentségét. Nekem soha nem lesz 10 millióm, pedig el tudnám költeni – áll meg egy pillanatra álmai előtt.
– Nem hagyjuk ! Nem hagyjuk! – zúgja a tömeg.
– Ezek is jobb lenne, ha befognák a szájukat – pakolja be a pelenkákat húzós kocsijába, és rosszkedvűen indul egyik pártfogoltjához az önkormányzat gyenge finanszírozásával.
A tér másik végén szórólapot osztogat egy lelkes önkéntes, nem tudjuk meg mire agitál, mert Ede bácsi nem fogadta el a felé nyújtott papírost, de ott is egymásnak feszültek az emberek.
– Takarodj innen! A betonba raklak! – sziszegte a jól öltözött másképp gondolkodó a hölgynek a kevésbé jól öltözött.
Eszembe jut az előző munkahelyem, ahol a kórház gyógyszertárának kígyózó sorában békésen állt egymás mögött Horn Gyula felesége, Antall József özvegye és Torgyán Mariska, amikor egy férfi éppen az akkori egészségügyi minisztert szidva, gondolatban lábainál fogva akarta fellógatni a megemelt gyógyszerárak miatt. Mindenki a cipője orrát vizsgálgatta.
Zaj és bűz.
Mindenhol.
– Gyere Bodza kutyám, sétáljunk ki a Szigetre.
Nézzük a Duna fodrozódó vizét a Hold árnyékában, és az élet dolgairól meditálunk a városi csendben.
Itt még együtt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: