A 160 éves gyógyszertárunk törzsvásárlói a környéken laknak vagy a közelben valamelyik bankban, minisztériumban dolgoznak.
Sokan szeretnek hozzánk járni, a barátjuknak, jó ismerősüknek tekintenek bennünket, de sajnos vannak olyan betegek is, akiknek sehogyan sem tudunk a kedvére tenni, megmagyarázhatatlanul tévedünk, okkal vagy ok nélkül konfrontálódunk velük szinte minden alkalommal, mégis hozzánk keverednek be.
Ez utóbbi csoporthoz tartozik Kuglerné is, aki még egyetlen egyszer sem távozott a patikából elégedetten.
Szúrós, bizalmatlan tekintetét egyikünk sem szerette, ha lehetett, kerültük a vele való találkozást, mert mindig vitát generált, rosszkedvet hagyott maga után.
Most hozzám került.
– Tüdőrákom van – közli velem egyszerűen.
Döbbenten állok. A bizalma előtt.
– Óh – nyögöm ki okosan, időt kérve meredek a semmibe.
Keresem a kulcsot hozzá, nehogy túltoljam az érdeklődésemet, de ne is tűnjek érdektelennek. Hogy kell ilyenkor viselkedni…? Úgy döntök, rábízom, mennyit akar elárulni a bajáról, de figyelmesen, empatikusan hallgatom a közlendőit.
Egyelőre csak a gyakorlati dolgokat kérdezi meg tőlem, mikor, hogy tudja megrendeltetni a szükséges gyógyszereit, és ami a feltűnő, nem fogadja az ígéreteimet gyanakodva. Megköszöni.
– Nem lehet műteni a daganatomat. Csak kemót kaphatok – áll előttem lesújtva pár nap múlva, érzem, kapaszkodót keres.
Mesélek anyukámról, akinek szintén a tüdején találtak egy foltot, a kálváriáját elhallgatva, bátorító eredményekről mesélek. Issza minden szavamat.
– Minél előbb szeretnék visszamenni a gyerekekhez tanítani, a tüdőmre lenne a legnagyobb szükségem a munkámhoz. Fuvolatanár vagyok.
– Várják már a gyerekek nagyon – mosolygok rá, remélve, hogy hisz is benne…
– Anyuka hogy van? – kérdezi meg ezután minden alkalommal, hogy erőt gyűjtsön mások gyógyulásából, miközben egyre soványabbnak, gyengébbnek látom.
Pedig erősnek, szívósnak mutatja magát, egyedül cipeli haza a több kilós tápszereit, ne okozzon gondot huszonnégyórázó férjének. Egyedül jár fel a Korányiba kezelésekre,és ha már jobban van, haza is egyedül indul,ne legyen senkinek terhére. Mindig csak egy rövid mondatban árul el valamivel többet magáról, az ő olvasatában, talán sokat is…
Mit tehetnék…? Segítek neki bepakolni a hátizsákjába, kinyitom előtte az ajtót, és bátrabb pillanataimban megsimogatom a vállat.
Úgy érzem, magára maradt a harcában, ha egyáltalán állt mellette valaha valaki is…
– A feleségem hizlaló löttyeiért jöttem – következik a sorban egy arrogáns, hihetetlenül ellenszenves férfi, aki még a napszemüvegét sem veszi le a patika félhomályában.
Mérhetetlen szánalmat érzek ismeretlenül is bármelyik asszonnyal szemben, akinek a férje lehet..
A receptet tartva a kezemben megértem… Megértem Kuglerné félelmeit, aggodalmait a patikában történt hibák miatt, a gyógyszerek késve érkezése miatt. Nem nekünk szólt. Az otthoni viták elkerülése miatt volt.
Az előttem álló férfi szeretetéért volt.
– Hogy van a felesége? – érdekel most már egyre jobban ennek a haldokló asszonynak a sorsa.
– Rendbe jön Az, semmi gond – hárít el minden érdeklődést még a csírájában. – Ez ilyen nehéz? – akad fel a szeme, ahogy átadom neki a dobozokat. – Na, a viszontlátásra – nyög egyet a súlyok alatt.
A következő héten szomorúan botorkálok a Korányi kórház folyosóján kerülgetve a súlyosabbnál súlyosabb betegeket, anyukámat keresve a vizsgálók előtt.
– Gyógyszerész nő! – szólít egy lágy hang. – Maga itt?
Egy csontsovány, kopasz, csupaszem nő néz rám könnybe lábadt szemmel az egyik ócska padról. Odamegyek hozzá, már jártányi ereje sincs.
Átölelem. Hosszan.
Óvatosan simogatom meggörnyedt hátát.
Visszaültetem a padra, és megígéri, két hét múlva újra otthon lesz.
– Várnak a tanítványaim…- néz a semmibe.
– Ki volt ez a nő? – lepődik meg anyukám a jeleneten.
– Egy kedves betegünk a patikából. Hónapok alatt ment így tönkre. Még nincs ötvenéves sem.
– Csak azért jöttem, mert lemondom a feleségem megrendelt tápszereit. Meghalt.
Nézem a napszemüveget.
Könnybe lábad a szemem.
Önkéntelenül leveszi, és ugyanazt a tompa segélykérő pillantást vélem felfedezni benne, mint amit félévvel ezelőtt a felesége szemében láttam meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: